Amióta az eszemet tudom, vagy még annál is régebben, nagy zenebuzi vagyok. A szalonban állt egy régi Bösendorfer, amin anyám gyakran játszott nekünk etűdöket, mi, gyerekek, pedig körben ülve próbáltuk szürcsölés nélkül inni a Yellow Gold Tea Buds-ot.
Nos, nem egészen. Volt viszont egy négyszáz kilós Unitra orsós magnónk, amit elég volt bekapcsolni reggel és délutánra lement kb. a tekercs fele. 
Szerencsére édesanyám sokféle zenét hallgatott, belefért az ízlésébe az Abba ugyanúgy, mint Barry White (igen, a szerelemrozmár) de azért a szíve csücske az Edda Művek volt, ami akkor ('78-'79 körül) még egy hiteles rock zenekarnak számított. Más forrásokból is eljutottak hozzám zenék, apám például előszeretettel hallgatott magyar nótákat, azok obszcén szövegű verzióit, később pedig a mulatós zene koronázatlan királyainak életművét próbálta becsempészni a két rocker (anyám és én) világába, amit nyugodtan minősíthetünk halva született ötletnek. Amikor hétévesen láttam az Eddát egy szabadtéri színpadon, tényleg azt gondoltam, hogy innen már nem visz út felfelé, most már akár meg is halhatnék, mindent megkaptam, amit ember itt a Földön kaphat. Mai fejjel ez természetesen megmosolyogtató lehet, de ha azt is hozzávesszük, hogy elég sokáig úgy terveztem, ha felnövök, csöves leszek, mivel én tényleg azt hittem, hogy az egy foglalkozás, akkor, azt hiszem, inkább aggasztó volt az akkori elmeállapotom.
Néhány évvel később az egyik nagybátyámtól örököltem egy lemezjátszót, nagyjából száz darab hanglemezzel. Ez, finoman fogalmazva, új színeket vagy inkább hangokat hozott addigi világomba. Pink Floyd, Depeche Mode, Iron Maiden, Hobo Blues Band, P. Mobil, LGT, Police, Ted Nugent, Van Halen ...nagyon sokféle, addig ismeretlen zene. Hát, elvoltam egy darabig. Ennek köszönhetően egészen késő kamaszkoromig afféle zenei orákulumnak számítottam azokban a társaságokban, ahol rendszeresen megfordultam. Hamar rájöttem, hogy nem csak felfedezni jó új zenéket, előadókat, hanem legalább ekkora öröm megosztani másokkal, vagy más szavakkal, tágítani mások zenei világát.
Természetes volt az igény a kalandozásra, arra, hogy nyitott füllel, elfogulatlanul hallgassak mindenféle, addig nem ismert zenét. Rápróbáltam sok mindenre, aztán vagy megtörtént a csoda és beszippantott az adott darab, hogy aztán ronggyá hallgassam, vagy nem történt semmi. Az is előfordult néhányszor, hogy valamivel túl hamar, vagy csak egyszerűen nem a megfelelő időben találkoztam. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy kalandozásaim során előbb-utóbb rátaláljak a jazzre. Nos, az első találkozás talán túl korán jött, mert valószínűleg még nem voltam elég érett arra, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre nem igazán hallottam, hogy mit esznek rajta oly sokan. Nem emlékszem, mi volt, amit hallottam, de jó néhány évre elment a kedvem a jazztől. Továbbra is hallgattam a saját, jól bevált kedvenceimet, kísérleteztem különböző előadókkal, elvoltam. Hosszú szerelembe estem Eric Clapton zenéjével, rajta keresztül megismertem újabb előadókat. Eljutottam B.B. King egyik amerikai koncertjére (Red Bank, NJ, Count Basie Theatre), ami csak azért fontos, mert hazai pályán látni az öreget óriási élmény volt. A közönség kétharmada fekete, és az a felszabadult hangulat, amit ott tapasztaltam, elképesztő volt. Nyomták a dalszövegeket, táncoltak, kiabáltak, jól érezték magukat.
Nem sokkal később John Coltrane Standards című lemeze került birtokomba, olcsó volt, megvettem. Azóta sem vagyok híve a válogatásoknak, de arra kiváló volt ez az összeállítás, hogy olyasmit halljak, amit azelőtt sosem. Hazudnék és túl szép lenne, ha azt állítanám, szerelem volt ez első hallásra, ami azóta is tart. Ó, nem, felebarátaim, nem adják olyan könnyen a mennyei mannát. Az viszont tény, hogy sok érdekes részlet megmaradt a fejemben, azon kaptam magam, hogy olyan dallamok vannak a fejemben napokig, amik elsőre igen furcsának tűntek, aztán meg tessék, nem tudok tőlük szabadulni.
Időről időre meghallgattam és meglepett, hogy ez a zene sokadik hallgatásra is képes újat adni. Újabb és újabb motívumokat fedeztem fel, egy idő után az addig rejtett szépségeket is meghallottam. Egy idő után nyilván szerettem volna megismerni még több előadót, még több albumot. Szerencsére a világháló része lett az életemnek és felbecsülhetetlen segítséget nyújtott egy új zenei világ megismeréséhez. Szakirodalmat bújtam, próbáltam minél több információt beszerezni, mert éreztem, hogy valami olyat találtam, amit régóta keresek.
Félelmetesen gazdag és sokszínű világ ez, amit még az is fokoz, hogy a zenekarok közötti átjárás itt mindennapos dolog. Egy idő után azon kaptam magam, hogy sok régi zeném untat. Zavart a kiszámíthatóság és a látványpékségnek álcázott rutin. Az egyszeri hallgatás után megjegyezhető dallamok, a rengeteg közhelyes dalszöveg, a semmi váratlant nem hozó szólók után szinte menekültem a jazzhez. Mindent megtaláltam itt, amit valaha kerestem a zenében (oké, a jó szövegek kivételével, de arra ott van az irodalom). Ha kell, torokszorító szépséget, ha meg arra van igény, akkor egy drogos zseni lefújja a maradék hajamat egy szaxofonnal. Ezek a kompozíciók nem egyszer használatos, futószalagon gyártott slágerek, hanem történetek, vagy ahogy magamban szeretek gondolni rájuk, utazások, amelyek jó eséllyel elvarázsolnak, felkavarnak, uram bocsá' elgondolkodtatnak, bár erre manapság nincs túl nagy igény. Ezért nem érdemes például csak úgy belehallgatni egy jazz felvételbe, mert lehet, hogy a lényegről maradunk le, s arról, hogy honnan és hogyan jutott el az előadó oda, ahol éppen tart. Az meg egy másik érdekesség, ahogy ugyanazt a régi szerzeményt (standard) hogyan közelítik meg különböző zenészek, akár ötven év különbséggel. Lenyűgözött a pillanat művészete, vagyis az, hogy egy-egy improvizáció során az alkotó és az előadó ugyanaz a muzsikus és nem lehet tudni, hogy mi sül ki a dologból. Szóval a zene improvizatív megközelítése jó ideje jobban érdekel, mint a reproduktív.
A nyitottság szerencsére megmaradt, bármikor szívesen hallgatok meg új zenéket, azonban az elmúlt évtizedekben megismert és kamaszos rajongással csodált szakemberek elég magasra tették a lécet ahhoz, hogy hamar átlássak a szitán, ha a profi marketing gépezet valami műmájer beiktatásával akar a pénzemhez jutni.
Roppant izgalmas látni illetve hallani, hogy mi miből és kik által lett az, ami. Ki kit idéz meg, hova nyúl vissza, milyen csodák születtek egy-egy szerencsés együttműködésből. Nyomon követni, hogy Miles Davis, John Coltrane vagy Sonny Rollins zenéje miként változott az évek alatt. Ők persze csak a jéghegy csúcsa, mellettük számtalan kiváló zenész játszott, akik szintén maradandót alkottak. Nem csak az óceánon túl, hanem tőlünk nem túl messze is. De nyugodtan vadászhatunk a mai spílerek lemezei között is. A Medeski Martin & Wood, Brad Mehldau, Joshua Redman, Avishai Cohen vagy aktuális kedvencem, Christian Scott és még hosszan sorolhatnám azokat az előadókat, akiknek a neve garancia a minőségre.
Ha inkább honfitársainkat hallgatnánk, akkor is színes a paletta: Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Dresch Mihály, Balázs Elemér vagy a fiatalok közül Harcsa Veronika, Fekete-Kovács Kornél, Oláh Tzumo Árpád és még sokan mások, 
akikre érdemes figyelni.
Ha valaki többet akar tudni erről a világról, akkor néhány tipp: Marc Sabatella: Egy jazz improvizációs olvasókönyv (a hülye cím dacára érdemes elolvasni), Lewis Porter: John Coltrane (a zeneelméleti rész húzós, de a könyvnek nincs alternatívája magyarul), Miles Davis-Quincy Troupe: Miles Önéletrajz (igazi szabadszájú, sztorizós mű), és végül egy fontos hazai kiadvány Pernye András: Jazz (a kezdetektől a hatvanas évek közepéig).
Mivel a különböző művészeti ágak közül számomra a zene szolgáltatja a legtöbb és legintenzívebb örömöt, természetesen a jazz iránti elfogult rajongásom nem akadályoz meg abban, hogy más stílusokat és előadókat is hallgassak. Elsősorban azokat, amelyek hitelesek és nem előregyártott termékek. Mondjuk a Quimby vagy a Hobo Blues Band zenéje bármikor magával tud ragadni, főleg élőben. Egy becsületes zúzással is le lehet venni a lábamról, sőt, szívesen meghallgatok bárkit az új nemzedékből is. De valahogy mégis úgy alakult az utóbbi években, hogy a jazz lett a biztos pont, ahol otthon érzem magam. Nem helyezném egyik stílust sem a többi fölé, illetve dehogynem, hiszen nem ugyanazok a képességek szükségeltetnek a különböző stílusokhoz. Mielőtt azonban bárki a szívéhez kapna, jelzem, hogy ez csupán az én ízlésem keresztmetszete próbált lenni.
"Without music, life would be a mistake" mondta Friedrich Nietzsche a témáról, de idézhetném a réges-régi reklámot is: nem lehet megunni.
