Nagyjából akkor ismerkedtem meg a zenéjükkel, amikor először jártak Magyarországon, de akkoriban még bizalmatlan kíváncsisággal szemléltem, hogy mit művel három jófülű elmebeteg különböző instrumentumokon. Azóta persze menthetetlen függő lettem, ezt a fájdalmasan szép folyamatot megénekeltem már e blog régebbi lapjain, csak hogy teljes legyen a képzavar.
Tavaly decemberben értesültem arról, hogy az addigra első számú kedvenceim ismét hazánkba látogatnak. Nosza, azonnal billentyűzetet ragadtam és megvásároltam virtuális belépőmet a nagy eseményre. Ez az aktus persze óhatatlanul előhozta belőlem azt a pavlovi reflexet, hogy végighallgassam a trió (néha quartet) lemezeit. Így a következő másfél hónap az újrafelfedezés és a jól ismert zenékben való sokszori megmártózás jegyében telt.
Aztán egyszer eljött a nagy nap is. Mondanom sem kell, majdnem elkéstem, vagy azt is mondhatnám, hogy pontosan érkeztem, mivel még pihegtem, amikor szinte észrevétlenül, az est főszereplői a színpadra sétáltak. Én még az ideális hely keresésével voltam elfoglalva, mert ugye ilyenkor érdemes arra törekedni, hogy a látvány és a hallvány megfelelő arányban legyenek. Hiába látom valamelyik zenész pórusait, ha az egészet nem hallom normálisan, és hiába hallom a szinte tökéletes hangképet, ha közben nem látok lófaszt se.
Régebben olvastam egy new-york-i blogon egy cikket, amelyben arról ír a szerző, hogy ő rendszeresen jár Medeski Martin & Wood koncertekre (szar lehet) és kurvára nem érdekli, hogy konkrétan mit fognak játszani, egyszerűen elég, hogy tudja, jók lesznek. És mindig másképp jók. A rendezvényre tartva persze azért átfutott az agyamon, hogy jó lenne ezt vagy azt a darabot hallani, de mikor a koncert elkezdődött, erről teljesen elfeledkeztem. Belekezdtek és én azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Nem agyaltam azon, hogy az adott szerzemény vajon mely albumról vagy mely évből származik, egyszerűen átadtam magam az élménynek. Rövidesen azt vettem észre, hogy fülig érő szájú, táncoló, billegő vagy csak bólogató tömeg része vagyok és ez nekem nagyon jó.
A trió semmi extrát nem csinált, csak azt, amit szokott. Billy Martin megunhatatlan alapjait Chris Wood bőgővel vagy basszusgitárral teszi teljessé, miközben (talán nem véletlenül elkerítve) John Medeski a világra szabadítja elméje legszebb vagy éppen legsötétebb hangjait. Külön-külön is élmény nézni ezeket a fazonokat játék közben. Ahogy Billy Martin annyi hangot és színt képes elővarázsolni nem túl nagy szereléséből, hogy nem hiszel a fülednek, ahogy Chris Wood okos szólóit szinte némán hallgatja a nép vagy ahogy azon gondolkozol, hogy vajon John Medeski kezein hány darab ujj található. Nem tűnik túl bonyolultnak, a nyitottságot és kreativitást és a lenyűgöző technikai tudást mégis nehéz megunni. Vicces volt látni, hogy John Medeski milyen jóízűt röhögött azon, hogy Chris Wood nem ismerte fel elsőre, hogy ő melyik dalt kezdte el játszani zongorán, vagy ahogy az útban lévő törölköző földre dobása része lett a zongoraszólónak. Mindezt a legnagyobb természetességgel, mindenféle pózolás vagy művészkedés nélkül. A ráadást megelőzte némi kupaktanács, majd egyik kedvencemre az Amish Pinxtos-ra esett a választás. A mondott darabot majdnem unplugged fejezték be, a színpad előterében állva, tamburinon, bőgőn és melodikán. Mondanom sem kell, a közönség nem maradt hálátlan.
Valahogy így:
Mindent egybevetve remek este volt. Kiválóan szórakoztam, az eddig éltetett urak azt hozták, amit vártam tőlük. Kifele menet elnézve az arcokat, ezzel más is hasonlóképpen lehetett.
