TRÓGAIR

 Kibaszottul elegem van a hidegből Torkig vagyok a hideggel. Besokalltam, unom már, hogy lefagy az orrom, kővé hűl az állam (én vagyok), hogy egy rakás ruhát fel kell vennem, ha futni indulok. Közben persze számold ki, hogy négy sarokkal arrébb merről fog fújni a (sarkvidéki eredetű) szél, aztán majd kiderül, hogy elég cuccot vettél-e fel, esetleg sokat, vagy éppen keveset. Nem tudom, melyik a szarabb. Néha találkozol más elmebetegekkel is, sokuk régi futó, de most csak közelről ismered meg őket, sál, sapka, néha kapucni, komolyan, mint egy-egy sportos hajléktalan. Nincs ám duma, csevegés, csak intés van, esetleg néhány szó, amit persze a szétfagyott arcizmok miatt nem lehet érteni, de talán nem is kell, a lényeg, hogy itt vagyunk, csináljuk, igen, biztos sokkal jobb  benn, a fűtött szobában, de ezt legalább mi választottuk. 

Az elindulás a legnehezebb. Nézel kifele az ablakon, akárhogy is, cudar az idő. Édzsbóna Márta azt ígérte, hogy egy kicsit melegszik az idő, de a szél miatt ebből nem sokat érzékelünk. Indulni kéne, sorba vesszük a várható akadályokat, a havat persze basztak letakarítani az utakról, néhányszor felolvadt, majd újra megfagyott, gyakorlatilag alkalmatlan bármiféle testmozgásra. Lepillantunk az edzéstervre, számolunk, nem, nem tudjuk átütemezni, muszáj lesz elindulni. Na, most mintha csillapodott volna a nagy szél...nem, úgy tűnik, csak erőt gyűjtött. Na jó, eleget sajnáltuk magunkat, gyerünk kifelé! Igen jól sejtettük, kurva hideg szél fúj. Gyors tervezés, ha most erről fúj, akkor mi erre indulunk és akkor majd visszafele kellemes hátszelünk lesz. (Az ilyen jellegű terveimet már többször...hogy is mondjam, meggyalázta a tréfás kedvű természet.) Mindegy végre futunk, néha csúszunk is, de haladunk. Mivel mozgásunk az ilyen szemét terepen ösztönösen óvatossá válik, előfordulhat, hogy a laikus szemlélőnek a közmondásos szarógalamb ugrik be sporttevékenységünk láttán. Minket ez már réges-rég hidegen hagy (jó mi? hidegen hagy), taknyunk az orrunk alá fagyott, állunk, orrunk mintha nem is lenne, bevillan, hogy milyen hülyén néznénk ki bajusszal, de mégis, sokkal jobban érezzük magunkat, mint indulás után. Már szarunk bele a hidegbe, meg az egész rohadt télbe, nyomjuk a kilométereket, valami perverz öröm jár át minket, a feltámadó szél heves dacot vált ki belőlünk, kicsit beledőlünk és toljuk tovább. Otthon forró tea és zuhany vár minket, meg a remek érzés amikor az edzésnaplóba könyvelünk. Figyeljük, mit mondanak az időjósok, reménykedünk, most már csak vége lesz a télnek. Néhány hónap múlva majd a kánikulában szédelegve anyázzuk az időjárást, de hát nem lehet mindig tavasz meg ősz.

 Igen felebarátaim, egy hosszú út végén a Green Bay Packers 31-25 arányban legyőzte az egyébként valóban acélos Pittsburgh Steelers csapatát, s ezzel 1967, 1968 és 1996 után negyedik alkalommal nyerte meg a Super Bowl-t. Van, aki búskomor lesz e hír hallatán, s van, aki csak somolyog sosemvolt bajusza alatt. Én az utóbbi táborba tartozom.

Alant Aaron Rodgers, a Packers irányítója látható munka közben:

Itt A Meccs összefoglalóját tekinthetjük meg:

Ez meg itt egy fasza reklám:

Örvendezzünk, lehet, hogy idén nem lesz szezon!

 Ide biggyesztem Sir Ken Robinson két kiváló előadását is, igen elgondolkodtató, érdemes megnézni. (Mindkettőt lehet feliratozni több nyelven.)

Ez egy 2006-os, többek között az oktatásról:

Ez meg a folytatás 2010-ből, többek között az oktatásról:

Egyik kedvenc oldalamon (www.ted.com/) találtam ezt a gyöngyszemet:

   Nem, nem, tévedtek felebarátaim, ha azt gondoljátok, hogy megrökönyödni, idegeskedni, ne adj' isten felháborodni készülök azon, hogy mégis milyen országban élünk. Bár kétségtelen, hogy néha elönti a szar az agyamat felmegy a pumpa, amikor azt érzem, hogy kicsiny országunk súlyos szereptévesztésben leledző vezetői újra és újra olyan ostobának néznek, mintha teszem azt nyugdíjvédelmi megbízott lennék, a stílust meg inkább hagyjuk, mert az meg messze kritikán aluli. Figyelek, rezignált mosollyal nyugtázom, hogy kurvaélet, megint a cinikus énemnek lett igaza, sőt, blazírt arccal hallgatok meg különböző véleményeket, hovatovább sztoikus ábrázattal mormogom, hogy lám-lám. 

    De nem is erről akartam ám írni, hanem arról, hogy január 2-án egy 26 km-es futással megnyitottam a 2011-es futóévemet. Gyorsan utánanéztem, s kiderült, hogy 2008 augusztusa óta nem futottam ily hosszú távot. (Nem sokkal azután kezdetét vette vesszőfutásom, némi csonthártyagyulladással megbolondítva.) Igazi urban runner voltam, a várost kettészelő csatorna partján futottam. Nem rossz pálya, csak szokatlan volt, mivel máskor húzok kifele a városból mielőbb, de most mondtam a jobbik felemnek, hogy ilyen időben és főleg délután már nem szívesen futok távol a várostól, mert ha történik velem valami, csak kb. áprilisban fognak megtalálni. Vittem magammal egy műzliszeletet és két szőlőcukrot zacskóban, amit egy híd lábánál ástam el a hóban. A táv felénél előkapartam és akár Hakapeszi Maki, úgy szedtem szét a csomagolást, csak előbb jussak némi energiához. A hidegben ugye hamar el tud szállni az erő és vele együtt a lelkesedés. Miután nagy nehezen elrágcsáltam a fagyos szeletet, újult erővel folytattam - egyébként kiegyensúlyozott - edzésemet. Talán a kor teszi, de végre tudok nyugodt, akár lassú tempóban futni (kényelmes 2:17:53 lett a vége). Ez mindig is problémát jelentett, ha jó erőben voltam, egyszerűen sajnáltam az edzést holmi lassú futásra pazarolni, s csak néhány makacs sérülés után gondolkodtam el a fokozatosság, a regenerálódás és úgy általában az ésszerűség fontosságán. Rá kellett jönnöm, hogy a keményebb edzéseknél milyen jól jön az a plusz erő, amit egy-egy nyugisabb futás alatt spóroltam meg. Addig jó, amíg tanul az ember.

    A futást egyébiránt nem a táv tette nehézzé, még csak nem is a hideg, hanem bizony a talaj. A többször széttaposott, majd újra megfagyott, valamint az alattomos hókásás felület rengeteg energiát elvett, később, már sötétben pedig határozottan izgalmas kihívás volt nem hengerbucskázni egy brutálisat. A lényeg, hogy sikerült sérülés nélkül abszolválni a tervezett távot, a végére kibaszottul kellemesen elfáradtam, szóval a foglalkozás elérte célját. 

    Mindenkinek kiváló edzéseket és sérülésmentes (max. egy-két másnaposság) évet kívánok!

 Egy legendás trió legendás koncertje(i). Bill Evans-zongora, Scott Lafaro-bőgő és Paul Motian-dob. Íme, a legények:

A helyszín New York City, közelebbről a Village Vanguard, az időpont 1961. június 25. Az e napon rögzített két koncertből már készült két zseniális album, a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby, mindkettőt 1961-ben adták ki. A két koncert esszenciája hallható e két lemezen, de az igazi csemege az igazi jazzbuziknak ez a három album, amelyeken a teljes anyag hallható, egészen pontosan a délutáni és az esti koncert. Érdemes minőségi cuccon vagy fejhallgatón hallgatni, mert nagyon átjön az "élő zene varázsa", hogy egy ilyen agyonhasznált közhellyel éljek. Pont úgy, ahogy kell, poharak csörrennek össze, beszélgetés hallatszik a nézőtérről, halljuk a zenészek rövid beszélgetéseit, szinte ott vagyunk (dehogy vagyunk ott). Nem véletlenül emlegetik úgy ezt a triót, mint a valaha volt egyik legjobbat, egyszerűen csodálatos az egymásra figyelés, a közös JÁTÉK. A trióban Scott LaFaro a legfiatalabb, a felvétel idején mindössze 25 éves, sokak szerint a legtöbbre hivatott hármuk közül. New Jersey-ből származik, azon belül Newark-ból. Először klarinéton és tenor szaxofonon tanult, később váltott bőgőre. Mondjuk, szólói nem is hétköznapiak ma sem, hát még akkor. Sajnos, sosem tudjuk meg mire vitte volna, mert 11 nappal a felvétel után életét vesztette, miután autójával felcsavarodott egy fára. Kár érte. 

Mindhárom zenész kiemelkedőt nyújt a Bill Evans Trio első (és mint utólag kiderült, egyetlen) élő felvételén. Bill Evans igazán kreatív periódusában volt, mondjuk a magam részéről akkor is nagy tisztelője lennék, ha csak a Blue In Green-t írta volna meg, de ugye mennyi mindent még. A Kind Of Blue szerintem nem kis részeben miatta lett olyan, amilyen. Az meg már csak bulvár jellegű hab a tortán, hogy az egyetemi foci csapattal (Southeastern Louisiana University, akkor még college) bajnokságot nyert 1949-ben, mint quarterback. Oké, igaz, hogy csak egy iskolán belüli bajnokságon, de hát ki a franc képzelné erről az érzékeny fasziról, hogy valaha irányító volt! El nem tudom képzelni egy keményebb sack után. Azóta persze Bill Evans Fest is van ott minden évben, gyanús, hogy inkább a zenei teljesítménye okán. Paul Motian finoman seprűz a háttérben, aztán jön a sok-sok cin, ej, de kibaszott csuda jó kis csapat volt ez. Hármuk közül már csak ő él, viszont még aktív. Sokan vannak, akik szerint ez a valaha készült legjobb jazz koncertfelvétel. Olyan is akad, aki nem volt gátlásos a jelzőket illetően és nem egyszerűen zenei, hanem kulturális mesterműnek tartja e kiváló darabot. 

Ahogyan egy Scott LaFaro szerzeménnyel indult az első, délutáni koncert (a Gloria's Step első verziója most hallható először, mivel egy hárommásodperces áramkimaradás miatt eddig nem került lemezre, de LaFaro szólója mindent feledtet) és az ő műve zárja a napot, mindjárt kétszer egymás után (Jade Visions take 1 és 2). Ami számomra igazán érdekes, hogy a zenészek, a hangmérnök, mindenki egyetért abban, hogy nem készültek különleges fellépésre, egy hétköznapi koncert volt, ahol, mint utólag halljuk, minden összejött. Nehéz lenne választani, nem is kell, nincs kedvenc, összhang van, tökéletes pillanatok vannak, rácsodálkozás van, varázslatos utazás van, megnyugvás van, csoda van.

A felvétel legvégén még szólnak Evans-nek, hogy "maradt még  egy kevés szalag...játssz valami mást...30 másodperc körül". És Bill belemegy a játékba, klimpíroz egy rövidet, ami olyan, mintha egy némafilm kísérőzenéje volna. Nagy siker, nevetés......hogy volt, hogy volt!

Azt hiszem, hogy két maratonnal és néhány rövidebb-hosszabb versennyel a háta mögött az ember már menthetetlen. Hiába adódnak szünetek a futóéletében sérülés vagy egyéb okok miatt, mindig tudja, hogy ez csak átmeneti állapot s előbb-utóbb visszatér minden a rendes kerékvágásba és tovább koptathatja a futócipők sorát. 

Néhány évvel ezelőtt bő két évet töltöttem az Egyesült Államokban. A futás egy rövid időre háttérbe szorult, de hamar visszatért a lelkesedésem, mivel volt szerencsém háromszor is közelről látni a New York City Marathon-t. A hangulat döbbenetes, mint ahogy a futást övező kultusz is az. Gyakran volt olyan érzésem, mintha az amerikai társadalom nagy része polarizálódott volna, mivel egyik oldalon voltak a tepedékek, akik szó szerint alig fértek be a baszom nagy autójukba, velük szemben meg a fitnesz-fasiszták, akiknél a sport és az egészséges életmód már-már vallásként funkcionált.

Néhány hónap edzés után azt gondoltam, hogy mi sem tehetné emlékezetessé az ottlétemet, mint egy ott lefutott maraton. Itthon futottam kétszer a Kaiser's-Plus Maratonon, így tudtam mekkora élmény. Az internetes oldalak hosszas böngészése után az október végi Cape Cod Marathon-ra esett a választásom. Rövidesen beneveztem és persze a versenyhez igazítottam az edzéseimet. A felkészülés elég jól sikerült, többé-kevésbé megcsináltam a tervezett adagokat.

Cape Cod egy félsziget az USA keleti partján Massachusetts államban, Bostontól mintegy 70 mérföldre délre. Van itt elhagyott partszakasz, kis halászfalu, világtól elzárt magánpalota. Régen errefelé élt egy darabig egyik kedvenc íróm Kurt Vonnegut is. Az általam addig sosem látott őszi színekben pompázó félsziget ideális hely egy maratonhoz. A Runner's World szerint a Cape Cod Marathon egyike amerika tíz leglátványosabb maratonjának. Bourne Village-ben laktunk, köszönet Alice Santoronak a "vakáció a vidéki nagymamánál" hangulatért.

A verseny Falmouth-ból indul, majd néhány település érintése után ugyanide tér vissza. A versenyt megelőző napon átmozgattam a környéken, majd a rajtszám átvétele után megnéztük az expo-t, ami nem volt túl nagy, mégis minden kapható volt, amire egy futónak szüksége lehet.  Este még ettünk egy nagy pizzát, aztán jöhetett a szokásos verseny előtti nyugtalan alvás.

A verseny reggelén csípős, szeles hideg volt, amin a napsütés próbált enyhíteni, nem sok sikerrel. A versenyt 1978 óta rendezik meg a pályacsúcsot Randy Thomas tartja 1986 óta 2:17:35.tel. Ezen a napon 1261 egyéni induló és 150 csapat vágott neki a nagy kalandnak. Ágyúlövésre indult a mezőny a város főteréről, köztük én - tudomásom szerint - egyedüli magyarként. A csajom és egy másik magyar lány biztatott végig a verseny során, mivel kocsival folyamatosan a mezőny elé tudtak kerülni. A táv első felén nem volt semmi problémám, beszélgettem néhány futóval, néztem a tájat, sikerült a tervezett öt perces kilométereket futnom, kellemesen telt az idő. 21 km után azonban egyik domb követte a másikat és ez sokat rontott az állapotomon. Azt olvastam, hogy a pálya "flat" vagyis sima. Hát, én sík vidékről származom, más fogalmaim vannak arról, hogy "flat". Sebaj gyűrtük a dombokat szép sorban, volt köztük szigorú, barátságos, aljas, durva, semmilyen. Igen sokat dobott a hangulatomon, hogy a harmincadik kilométer táján kicsiny, de annál lelkesebb és magyar(!) szurkolótábor várt. Mint kiderült, munkatársaim (akik egész nyáron fejcsóválva figyelték a felkészülésemet a kánikulában, röviden: simán hülyének néztek) kocsiba ültek hajnalban és hat órát utaztak azért, hogy megnézzenek. Azért az még hozzátartozik, hogy egyikük sem volt az a kimondott sportember, amikor először vetődött fel, hogy miért is szaladgálok annyit a rohadt melegben, és még fizetni is fogok azért, hogy olyan kurva sokat futhassak a versenyen, amit nagy eséllyel nem én fogok megnyerni, hát, elég zavartan mosolyogtak. Mintha a poént várták volna a végén, s amikor az nem hangzott el, egyikük csak feltette azt a kérdést, amit szerintem mindannyian szerettek volna: de akkor mi a fasznak? Itt egy hosszabb monológ következett hagyományról, küzdelemről, kitartásról, éreztem, hogy nagyon meggyőző vagyok, azon sem csodálkoztam volna, ha valamelyikük annyira fellelkesedik, hogy rögtön edzésbe kezd. Nos, nem egészen a várt hatást váltotta ki remekbe szabott szónoklatom, mert a végén közelebb hajolt hozzám az előbbi kérdező és szemeimet vizsgálva azt mondta halkan, hogy „bazdmeg, te beszívtál”. Szóval ezek a kiváló arcok most ott futottak mellettem és megható volt, hogy milyen lelkesen biztattak.

36 és 40 között nagyon szenvedtem. Egy világítótorony mellett futottunk el az Atlanti-óceán partján, de ez akkor már nem nagyon tudott magával ragadni. 

38-nál érdekes élményben volt részem. Sétáltam egy keveset, közben csukott szemmel próbáltam tisztázni magammal, hogy miért is vagyok ott. Valaki megkérdezte, hogy kérek-e vizet, s amikor felnéztem Elvis Presley nyújtott felém egy poharat. Egy pillanatig azt hittem nagy a baj,nyilván hallucinálok, gyorsan orvost, vigyenek, gyógyítsanak, de hamar kiderült, hogy egy jelmezes úr próbál segíteni. Felemás érzéssel fogadtam el az innivalót. A hátralévő néhány km viszonylag hamar eltelt (így utólag), a barátnőm is futott velem egy ideig, a maroknyi magyar a célig kísért. A vége 3:36:06 lett. Szerettem volna 3:30-on belül futni, de így is vagy 20 percet javítottam az addigi legjobb időmön, úgyhogy nem voltam csalódott, óriási élmény volt. A verseny másnapján megnéztük Provincetown-t, Cape Cod talán leghíresebb városát, ahol többek között a kb. 80 m magas Pilgrim Monument is található és lépcső vezet a tetejére. Naná, hogy meg kellett másznunk. Utólag sem tudom eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé volt-e fájdalmasabb a lépcsőzés, nem kívánom senkinek. A látványt annál inkább.

 Na, valahogy így kéne, mint ma hajnalban, semmi extrém, sima 11 km, okosan beosztva az erőt, hogy maradjon a végére is. Ez azért nem volt mindig így, mert régebben, amikor már kezdtem jobb erőállapotba kerülni, valahogy nehezen tudtam a tervezett tempóban futni, elindultam, mint a barom, aztán meg csodálkoztam, hogy a végére jól elpilledtem. Nem véletlenül mondják, hogy az óra a kezdő futók ellensége is lehet, mivel réges-régen magam is belesétáltam abba a csapdába aminek lényege, hogy az eszetlen sportoló ugyanazon az útvonalon minden alkalommal megpróbál javítani az előző eredményén, ami nyilván nem sikerülhet a végtelenségig. Olvastam, hallottam persze arról, hogy a pihenés legalább olyan fontos része a felkészülésnek, mint maga az edzés, de hosszú idő telt el addig, amíg ezt a bölcs tanácsot magamévá tettem. Talán a legjobb könyv, amit a futásról eddig olvastam az Hal Higdon Marathon - The Ultimate Training Guide című könyve. Bárki, aki kacérkodik a hosszabb távokkal, de különösen aki maratont akar futni, mindent megtalál ebben a könyvben, amire csak szüksége lehet. Én tíz éve olvastam először, mostanában újra elővettem, és még most is azt gondolom, hogy kincsesbánya. A magyarul megjelent, igen hasznos Futók könyve - minden amit a futásról tudni kell című dolgozatba is sok részt átemeltek az öreg Hal alapművéből. Érdekes olvasmány a Richard Nerurkar-féle Maratoni futás mindenkinek is, ebben betekintést nyerhetünk egy elit futó hétköznapjaiba is. Nem lehet kihagyni a sorból a Miltényi Márta és Monspart Sarolta által jegyzett, 1990-ben megjelent és akkoriban abszolút hiánypótlónak számító A futás csodálatos világa című könyvet sem, hiszen vagyunk jó páran, akik annak idején sokat tanultunk belőle. Na tessék, lehet olvasgatni, de azért nem árt néha futni sem.

   Amikor pár évvel ezelőtt először találkoztam az ügyvédi irodára emlékeztető nevű trióval, nem sokat mondott a nevük, azonban időről-időre felbukkantak a látóteremben. Ilyeneket írtak róluk, hogy napjaink egyik legeredetibb jazz formációja, a groove királyai, igen innovatív társaság és hasonlók. Nem állítanám, hogy feltüzelt a dolog, megjegyeztem magamnak, mondván, majd alkalomadtán, de aztán hamarosan lehetőségem nyílt belehallgatni a 2001-es japán turné felvételeibe. Hát, nem volt szerelem első hallásra, viszont a csapnivaló formátum és minőség (mp3) ellenére is volt valami a zenéjükben, ami felkeltette a figyelmemet. A japók persze nagyon lelkesek voltak, kiabáltak, tomboltak, ahogy kell, a zenében meg talán a felszabadult kreativitás és a szabadság volt az, ami először megfogott, illetve ahogyan ezeket megélték. Szellemes párbeszédek, egészen újszerű, néhol már-már bizarr hangok és hangzások, meglepő és üdítő zenei megoldások. A magas szintű hangszeres tudást ekkor még nem értékeltem kellően, úgy gondoltam, hogy ez alap, hiszen mégsem egy hobbizenekarról beszélünk. Később, miután jobban megismertem a munkásságukat, kénytelen voltam felülbírálni korábbi álláspontomat, mert amiket ez a három faszi játszik a hangszerein, az nem mindennapi.

  Ahogy az már a rajongások kezdeti szakaszában lenni szokott, szép sorban beszereztem az összes albumukat a '91-es Notes From The Underground-tól kezdve, és végighallgattam, hogy mivel töltötték az elmúlt éveket ezek a derék férfiak. Nem csalódtam. Olyan elementáris, változatos, szabad és kreatív zenét ismertem meg, amihez foghatóval nem nagyon találkoztam előtte. Már az első albumon is olyan bátran és felszabadultan nyúlnak a zenéhez, hogy simán magával ragadja az egyszeri hallgatót. Gyakorlatilag a zenéhez való hozzáállásomat változtatták meg, rengeteget tanultam a zenéjükből és ez nem kis dolog, mert régi zenebuziként már megvoltak a jól bejáratott szokásaim. 1991 óta létezik a zenekar, de ma, 2010-ben sincs nyoma fásultságnak, önismétlésnek, biztonsági játéknak, ellenkezőleg. John Medeski billentyűs, egy zseniális elmebeteg, Chris Wood basszus és bőgő, maga a hideg profizmus, Billy Martin dobokon és mindenféle csengő-bongó-zörgő szarokon pedig egy isten, ütőkkel a kézben. Nem szeretném ezt nagyon ragozni, egyszerűen meg kell hallgatni és csodálkozni.

 John Medeski elmondja egy interjúban, hogy gyakorlatilag folyamatosan turnéznak, az igazi közegük az élő zene, valamint már a kezdetektől függetlenségre törekedtek, mivel csak így tudnak működni. Tizennyolc év után is együtt utaznak, együtt öltöznek, esznek. Ez apróságnak tűnhet, de sokat elmond az illető urakról. (Hogy ez mennyire nem természetes, mi sem jelzi jobban, mint számos zenekar, amelynek tagjai, kevesebb együtt töltött idő után, egy színpadon játszanak, holott már rég szóba se állnak egymással, vagy pl. a U2 nevű pénzgyár, amelynek négy tagja három repülőgéppel bír utazni, gondolom Bono a környezetvédelem és a világ megmentése jegyében, vagy lehet, hogy  csak nem csípik a zsúfoltságot. Persze ez nem tartozik ide, csak eszembe jutott.)

  Az internetnek köszönhetően belekóstolhatunk az MMW koncertek hangulatába is, mivel szorgos kezek szinte minden fellépésüket rögzítik és azokat megosztják az ebből a szempontból kevésbé szerencsés helyen élő embertársaikkal, itt. (Naprakészségről csak annyit, hogy a 2010. 02. 17-i koncert anyaga február 19-én elérhető volt.)

  Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy nincs gyenge lemezük. Akad köztük koncertlemez (Tonic 2000, Electric Tonic 2001), teljes improvizáció (Farmer's Reserve 1997), gyereklemez (Let's Go Everywhere 2008), John Zorn feldolgozás (Zaebos 2008), de készítettek két lemezt John Scofield-el is (A Go Go 1996, Out Louder 2006). Az Out Louder Grammy-t is kapott, de ettől függetlenül is nagyon súlyos anyag.

  A csapat legutóbbi projektje a Radiolarians Series címet kapta. Hogy miért? Nos, a sugárállatkák olyan tengeri egysejtűek, amelyek sajátos módon a puha belsejük köré gyönyörű mintázatú csontvázat növesztenek. A zenekar pedig, szintén sajátos módon, megfordította a szokásos dalírás-lemezfelvétel-turné sorrendet, és a megírt dalokból a turnén hoznak ki még többet, majd csak ezt követően vonulnak stúdióba. J. Medeski szerint ez az igazán testhezálló folyamat a zenekar esetében. Az ily módon készült három albumból álló sorozat  bő egy év alatt jelent meg, a mennyiség természetesen nem ment a minőség rovására.

És ha még ez sem lenne elég, 2009 decemberében kiadtak egy box set-et, The Evolutionary Set címmel, amely a három (egy-egy bónusz számot is tartalmazó) Radiolarians albumon kívül magába foglal egy 70 perces koncertlemezt (Explorarians), egy remix albumot (Remixolarians), ezen jónevű szakemberek fogalmaznak újra néhányat a sorozat számaiból. Ezenkívül van benne két vinyl lemez audiofil hangminőségben, amelyekkel J. Medeski elmondása szerint megpróbálták a hallgatókat olyan zenei élményben részesíteni, amely a legközelebb áll a stúdióbeli hangzáshoz, és ez igazán csak vinyl-en lehetséges. No, mi kellhet még? Ó, igen, egy dvd, rajta egy film, Fly In A Bottle címmel a zenekarról próba illetve turné közben, rendezte Billy Martin, meg még három klip. Hát ennyi. Öt cd, egy dvd, és két vinyl egy olyan időszakban, amikor a kutya sem vesz lemezeket. J.M. is elmondja, hogy nyilván ráfizetéses volt ez a kiadás, de ez inkább  afféle ajándék a híveknek. Nem mondhatjuk, hogy az MMW leszarná a közönségét.

  Nem hiszem, hogy egy rajongót ennél szebb ajándékkal meg lehetne lepni, tudom miről beszélek, mert a szerelmem jóvoltából magam is birtokba vehettem egyet. (Nem adom kölcsön.)

Jó néhány éve történt.

  Egy átivott átmulatott éjszaka után, már világosban hazafelé indultam. Nem végeztem ki magam, de nem voltam már szomjas. Viszont megéheztem. Gondoltam egy jó zsíros lángos jót tenne megviselt szervezetemnek, meg ugye az majd felszívja azt a fránya alkoholt, amit még nem sikerült addig lebontanom. Mozgásom kiegyensúlyozottnak volt mondható, néha egy-egy apró sasszé becsúszott, de azt akkor simán ráfogtam volna a szar járdákra, amit a rohadt önkormányzat nem képes megjavíttatni. (Ezek ellopták ezt is.)

  Útba ejtettem a helybeli piacot, ami szombat és nyár lévén már ebben a korai időpontban tele volt korán kelő emberekkel. A lángososnál beálltam a sor végére és türelmesen vártam. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó is lesz hamarosan, amikor már a kezemben tarthatom az áhított lángost. Az volt a terv, hogy alapnak egy kevés sót hintek egy simára, majd egy-két réteg fokhagymás olajjal megteremtem azt az egyszerű, mégis harmonikus ízvilágot, amelyre ízlelőbimbóimat gondolatban már előkészítettem, végül pedig egy másik simát ráborítok. Lassan haladt a sor, én mégis nyugodt voltam, hiszen a lángos ugye nem fogyhat el ebben a korai időpontban, az idő szép, nemsoká jóllakva, de mégsem tele gyomorral térhetek megérdemelt pihenőmre. Időnként enyhe szédülés tréfált meg, egy alkalommal csak egy gyors és határozott oldallépés mentett meg attól, hogy kiessek a sorból. Hátulról hallottam valami sutyorgást, hogy be van rúgva, de biztos voltam benne, hogy nem rólam beszélnek. Közben azért araszoltam is, a sor, ha csak apránkét is, de haladt. Minden lépéssel közelebb kerültem az annyira vágyott táplálékhoz, amelynek illatát egyre intenzívebben érzékeltem. Próbáltam mélyeket lélegezni aztán egyszer csak ott álltam a kis ablak előtt, kérdőn nézett rám a lángosszagú néni, én meg mondtam is rögvest, hogy két sima lesz, csókolom. A két lángos ott hevert előttem egy papíron, mielőtt annyit mondtam volna, hogy fapapucs. Fizettem, majd odaléptem az asztalhoz, amelyen só, valamint a már említett fokhagymás olaj volt található. Semmi probléma nem lett volna, ha a lila hajú nő nem ugat be. Sózás után kentem a fokhagymás masszát, mi tagadás, nem sajnáltam magamtól. Ezt a műveletet, a különböző, a lángossütödéhez tartozó objektumok elhelyezkedése révén, mintegy tizenöt-húsz ember nézte végig, ők még sorban álltak. Már éppen végeztem, amikor egy halványlila hajú, éltes asszonyság kiszólt (vagy be?) a sorból, miszerint másnak is kéne hagyni. Az a típus volt, aki már jócskán hatvan fölött jár, de reményei szerint a rengeteg sminknek és ékszernek köszönhetően, csak ötvennek néz ki, valójában azonban ezzel csak ront a helyzeten. Komolyan mondom, nagyon bántó volt. Nem voltam felkészülve egy ilyen alattomos és indokolatlan támadásra. Utólag már úgy gondolom, hogy az ittasokra annyira jellemző túlzott öntudat és hiperérzékenység is munkálkodhatott bennem, de akkor és ott nem voltam ennyire józan és bölcs. Ráemeltem véreres tekintetem, rövid ideig próbáltam a nőre fókuszálni, de mivel az istennek sem akart sikerülni, az egész sorhoz intéztem mondandómat. Nem volt egy emlékezetes szónoklat, mivel egy hosszú és lassú pislogás közben csak annyit tudtam kérdezni csalódottan: igen? (A valóságban ez inkább iiiiigen-nek hangozhatott, amelyben talán már benne volt az aránytalan törlesztés szándéka is.) Úgy éreztem, hogy sértettségemet szavakkal nem tudom kellőképpen árnyalni, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve az asztalra vágtam a kezemben lévő, olajtól csöpögő, nyeles madártollat, felkaptam az előttem álló üveget, és néhány kortyra kiittam azt a kb. két deci tömény, fokhagymás olajat, ami az üvegben volt. A produkciót várakozásomnak megfelelően döbbent csend követte. Volt, aki szemében mély megvetést láttam, volt akiében undort, másokéban némi elismerést. Én fogtam a két lángost és emelt fővel távoztam. Ha a történet ezen a ponton véget érne, talán nem érezném úgy, hogy vesztesként hagytam el a helyszínt. Azonban tíz-tizenöt méter megtétele után a leküldött anyag fordult egyet a gyomromban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi is történik, elegáns ívű, vastag sugárban okádni kezdtem. Persze hátra sem néztem, próbáltam olyan arcot vágni menet közben, mint akinek semmi köze ahhoz a gusztustalan tócsához, amit annyian kerülgetnek. Szerencsére senkit nem hánytam le, így legalább nem kellett még street fight-ban is leégetnem magam. A két simával végül is a kóbor ebek laktak jól, velem ellentétben őket nem zavarta a kajára freccsent püré.

  A kínos történet utóéletéhez tartozik, hogy még hónapokkal később is halottam különböző változatokat, ki-ki fantáziája, vérmérséklete, és gyomra erőssége szerint tett hozzá vagy vett el belőle. Volt, aki szerint az a paraszt (én) lehányt valakit, általában idős, jóravaló nénit vagy mit sem sejtő, ártatlan kisgyermeket, de olyan verziót is hallottam, amely szerint a botrányos hányást követően alaposan helybenhagyták az illetőt, amit persze meg is érdemelt.  A lila hajú nőt azóta egyszer láttam, és bár egymásra néztünk, a felismerés legapróbb jelét sem mutatta.

  Jövőbe mutató tanulságot nem tudok levonni az esetből, ha csak azt nem, hogy a fokhagymás olajat használjuk mértékkel és főleg rendeltetésének megfelelően.

 Akinek az öreg Sco neve nem mond semmit, az inkább szaladjon még egy kört.

Az egyik legnagyobb jazz gitárosról van szó, aki természetesen játszott már a legnagyobbak (Miles Davis, Charles Mingus, Tony Williams, Billy Cobham, Jaco Pastorius, Herbie Hancock stb.) mellett is. Persze a két másik nagy pengető Pat Metheny és Bill Frisell sem maradhatottt ki. Felvételei igen változatosak, stílusát nehéz máséval összetéveszteni és ez még akkor is igaz, ha ez baromi nagy közhely. Kedvenc gitárján (Ibanez AS-200) bármit megcsinál és ez nem túlzás. Egy ideje már rangot jelent az öreggel játszani, neve megkerülhetetlen a jazz világában.1996-ban járunk, a Medeski Martin & Wood nevű formáció már öt éve működik. A hangzás ellenére nem egy ügyvédi irodát takar e három név, hanem napjaink talán legeredetibb  jazz zenekarát. Groove-királyok, na. Nos, nem is kívánhatnánk magunknak szebb ajándékot, mint azt, hogy ez a négy faszi ugyan dobjon már össze egy lemezt. Megtették. (Aztán 2006-ban megint.) Az 1997-ben megjelent A Go Go című album, bár John Scofield neve alatt jött ki, nagyon kiegyensúlyozott munka, nincs kiszolgálva a névadó, abszolút egyenrangú partner a hosszú nevű zenekar. Ezen az albumon minden felvételt John Scofield jegyez, nem úgy a 2006-os Out Louder, ami teljes mértékben közös produkció.

A cím régi híres klubokra utal, mint a Whisky A GO GO vagy a Cafe A GO GO. Az egész albumra jellemző a remek groove, egy kis funky, itt-ott egy kis elszállás, de végig kontrollálva. A legtöbb témát akár fütyülni is lehet, de az sem fog csalódni aki zenei finomságokra vágyik.

A számok  között van igazi funky (Chank, Like It Or Not), sejtelmes lassú (Kubrick), feszült hangulatú beindulás (Hottentot), már-már blues-os hangulatú, furcsa orgonahangokkal megtámogatott (Deadzy), és egy-két slágergyanús szerzemény is (A Go Go, Green Tea, Chicken Dog). 

Csak az alapot el tudnám hallgatni egy jó ideig, jár a láb,bólogat a fej, nagyon élvezhető. Chris Wood bőgőn és basszusgitáron egyaránt osztályon felülit nyújt, Billy Martin dobon meg akár egy atomóra. Nagyon erős páros, talán a legjobb, akiket valaha hallottam. Az alap mindig rendben, ha meg úgy hozza az élet, bármelyikük odatesz egy olyan szólót, hogy kettéáll a fülünk. A betonbiztos alapra John Medeski szinte bármit rápakolhat a billentyűhegyen túlról, Scofield meg úgy építkezik, néha csak néhány hangból, hogy az az érzésed, ez így tökéletes. Improvizációs készsége még mindig páratlan, pedig nyomja már egy ideje (idén lesz 58), mégis úgy tud újat, ugyanakkor csak rá jellemzőt alkotni, hogy közben nem sétál bele az önismétlés könnyű sikerrel kecsegtető csapdájába. Medeski méltó társa az öregnek és nem a fegyverhordozó szerepében, hanem vállt vállnak vetve, az első sorban, és ez így jó. 

Amikor először végighallgattam a lemezt csak annyit tudtam mondani, hogy húbazdmeg a betyárját. Akárhogy is, biztosak lehetünk abban, hogy tartalmasan töltjük következő cirka 64 percet, amennyiben ezt az albumot választjuk.

Röviden összegezve: négy piszok jó zenész élvezkedik a hangszerein egy bő órán keresztül.  

 Pár hónapja kezembe került a Transform Quintet Each Other's Children című lemeze. Az legyen az én bajom, hogy addig nem hallottam róluk. Miután utánanéztem megtudtam, hogy nem egy új formációról van szó, mivel több, mint tíz éve működnek. Három megjelent lemezük közül én a legutóbbit hallgattam. Ami először feltűnt, hogy kiválóan szól, van benne erő,és aminek külön örültem, hogy nincs "szétszólózva". A harmadik számban két gyönyörű hang is hallható (Gereben Zita és Kovács Linda), először ez a szám lett a kedvencem, aztán meg már nem is tudom, hogy mikor melyik, mivel nagyon gyakran szólnak a fülemben különböző szólamok, hangzások az albumról. Ha mindenképpen ki kéne emelnem egy-két számot, akkor talán az Editor, a Consolations II., az Around Us, és a Walk Alone jut először az eszembe, de lehet, hogy holnap már másképp festene a lista, ami nem az én szertelenségemnek, hanem az album erősségének tudható be. Az album kivitelezése igen ízléses, sajnos ez még nem olyan természetes nálunk. Ahogy az a legjobb zenéknél lenni szokott, többszöri hallgatásra újabb és újabb rétegek nyílnak meg, hogy aztán napokig dudorászhassa magában az ember. Akárhányszor hallgatom, előbb-utóbb az fogalmazódik meg bennem, hogy ez nagyon egyben van. Friss, profi, színes, tudatos, élvezetes. Na, ezek jutottak most eszembe a lemezről. 

 Jut eszembe, mindjárt karácsony, ha be akarunk vágódni jazzrajongó ismerősünknél, akkor keresve sem találunk tökéletesebb ajándékot. Magányos egyedek akár saját magukat is meglephetik vele. Még nem késő, van idő beszerezni. Vigyázat, nehezen lehet kiszedni a lejátszóból! Hajrá!

    Nyári nagy melegben egy árnyékos teraszon üldögélni, ott jó társaságban italokat fogyasztani, nos, a magamfajta naplopó számára ez az egyik legkellemesebb tevékenység . Ám mielőtt felkészületlenül belevetnénk magunkat, néhány tapasztalatot érdemes megfontolni.

    Ráhangoldódás. Érkezés a helyszínre, a személyzet és az ismerősök üdvözlése, asztalunk elfoglalása, első, könnyebb italok elfogyasztása, felkészülés a komolyabb terhelésre, a későbbi, váratlan sérülések elkerülése végett. Ez az időszak alkalmas a napi hírek, pletykák áttekintésére, majd az információk józan, tárgyilagos értékelésére.

    Beindulás. Ekkor már oldódnak az esetleges gátlások, az italok folyamatosan érkeznek asztalunkra, picit talán hangosabban beszélünk az indokoltnál. Előtérbe helyezzük a zaftosabb pletykákat, az elhaladó járókelőkre nagyobb figyelmet fordítunk, különös tekintettel a nőnemű egyedekre. Ne habozzunk építő jellegű kritikával illetni a figyelmünket felkeltő jelenségeket, legyenek azok számunkra elborzasztóak vagy éppen röhejesek. Ez az időszak alkalmas a magánéletbeli problémák elméleti megoldására is, nyugodtan támaszkodjunk tapasztaltabb asztaltársaink bölcs tanácsaira.

    A vaskos tréfák ideje ez, bátran helyezzük előtérbe elragadó személyiségünk maszkulin vonásait, s engedjünk utat a belőlünk feltörni vágyó szellemes macsónak. Ha ebben a stádiumban szeretnénk ismerkedni, erőltessük arcunkra az érett férfi szomorkás mosolyát, egy férfiét, akit megsebeztek és aki sebeket ejtett, aki mindent látott, és mindenből sokat tanult. Ne fukarkodjunk a pikáns, kétértelmű poénokkal, amelyeket egy-egy huncut kacsintás még megkapóbbá tehet. Bizton állíthatjuk, hogy közönségünk nem marad hálátlan.

    Tetőpont. Ha eddig nem történt meg, akkor most már feltétlenül kezdjünk hozzá a tömény italok fogyasztásához, természetesen harsány pohárköszöntők és koccintások kíséretében. Ezt követően könnyed „vonatozás” a terasz asztalai körül. Itt az idő, hogy hálás közönségünket megismertessük kedvenc slágereinkkel, s azok obszcén szövegű verzióival. Ezeket érdemes ordítva előadni, már csak a szövegértés miatt is. Amennyiben szükségét érezzük, kísérletet tehetünk a terasz vendégeinek bevonására, gyöngéd vagy otromba eszközökkel. Eszköztárunk a pajkos mosolytól egészen a vehemens ráncigálásig terjedhet, ügyeljünk arra, hogy olyat válasszunk, amely harmonizál egyéniségünkkel. A társaság összetételétől, aktuális eseményektől függően feldobhatjuk még a hangulatot kedvenc sportegyesületünk éltetésével ill. az összes szóba jöhető ellenfél pocskondiázásával, hangos lekicsinylésével. Hálás és megunhatatlan téma, különböző pártok, politikusok szidalmazása, elcsatolt országrészek „azonnali” visszakövetelése. A realitás talajáról való elrugaszkodás ebben az állapotban már alapkövetelmény.

    Túl a csúcson. Avagy sírva vigad a magyar. Ha eddig nem tettük meg, akkor ez a legjobb időpont arra, hogy biztosítsuk asztaltársainkat sírig tartó hű barátságunkról. Sirassuk eddigi életünk elbaszott, vagy annak hitt ciklusait, tetszés szerint öniróniával vagy önsajnálattal fűszerezve. A hangulat már biztosan megérett elhunyt, kedves rokonok, barátok megidézésére, a „ha most itt lehetne” ill. a „mindig azt mondta” kezdetű mondatok randomizált ismételgetésére. Keresve sem találnánk tökéletesebb alkalmat vélt vagy valós érdemeink, sérelmeink felemlegetésére. Pályafutásunk dicstelen fejezeteinek felidézése csak teljesebbé teszi a közelgő katarzist, bátran éljünk a „ha újra kezdhetném” kezdetű mondatokkal. Ezután már nincs más hátra, mint a rövidebb-hosszabb életszakaszok elfogult summázása, minősítése. Haladók akár egész életüket is megpróbálhatják összefoglalni néhány elkeseredett szóban. Ha a gyakorlatok között, a bemelegítés és a fokozatos terhelés dacára, kínzó fáradtság, ne adj’ Isten, rosszullét törne ránk, az asztalra borulva, lopva pihenhetünk néhány percet.

    Távozás. Nem könnyű kihívás, de legalább olyan fontos része a foglalkozásnak, mint az azt megelőző időszak. Utolsó gyakorlatként tegyünk kísérletet az emelt fővel történő távozásra. Gyors, határozott búcsúzás a kiszolgáló személyzettől, a csapos udvarias, megértő biccentése annak a jele, hogy nincs fennálló tartozásunk, illetve a jövőben is számítanak vérfrissítő hatású társaságunkra.

(Ha rendszeres nézője vagy a Házibuli Attilával című zenés műsornak és/vagy Fási Zsülike szerinted színpadra született, akkor ez az írás nem neked szól. Én szóltam.)

Amikor már kurvára eleged van ebből a tragikomikus országból, de valamiért mégsem akarsz elhúzni innen értelmesebb helyekre, akkor átmeneti óvóhelynek mindig ott van a zene. Fejedre pattintod a fejhallgatót, és egy időre kiiktatod magad. Zene alatt nyilván mindenki mást ért, én leginkább a jazzt. Sokféle zenét meghallgatok és szeretek, hiszen ételt sem csak egyfélét fogyasztok (jó, egyszer több, mint egy éven keresztül babgulyást ebédeltem, de ez egy hosszabb történet), viszont ha biztosra akarok menni, akkor csakis a jazz jöhet szóba. Egyszer majd leírom, hogy milyen úton jutottam e csoda közelébe, nem mintha bárkit is érdekelne, de végül is ez az én blogom, tehát arról írok, amiről csak akarok. Szóval, ha már unod a könnyen kiismerhető és kiszámítható zenéket, és valami olyan muzsikára vágysz, amely tele van élettel, nem rágja a szádba, hogy éppen mikor, mit kell gondolnod, viszont a sokadik hallgatás után is tud újat nyújtani, akkor bátran próbálj rá. Mit veszíthetsz? Ha hajlandó vagy egy kis időt áldozni arra, hogy megismerj néhány előadót, vagy akár csak néhány számot, hamar kiderül, hogy szerelembe esel, vagy azt mondod, ennek semmi értelme. Érdemes több stílust és/vagy korszakot megismerni, mert nem tudhatod, hogy melyik taglóz le. Már ha. A verza, refrén, verza, refrén, gitárszóló, refrén után talán kicsit több idő kellhet a befogadáshoz, de hidd el, megéri, mert ha egyszer megfog, akkor nagyon sokáig nem ereszt.

Nem vagyok szakértő, így nem tudhatom, hogy mivel kéne kezdeni. Kóstolgass! Azért a régi nagyokat mindenképpen ajánlott meghallgatni, már csak azért is, mert igen érdekes végigkövetni, hogy melyik stílus hogyan alakult ki, majd át, ki mit rakott hozzá a már meglévőkhöz. (Charlie Parker, Miles Davis, John Coltrane stb. például). Könyvtár, internet (de csak hallgasd, mert nem szabad ám letöltögetni mindenféle jogvédett tartalmakat.

Ha az elméleti része is érdekel, ficcenj a ide, aztán csak győzd füllel.

Persze úgysem fogom kibírni, hogy ne ajánljam az egyik jelenlegi kedvencemet, Brad Mehldaut.  Az ember zongorista, kedvenc felállása a trió, amelyet - roppant érdekes - Brad Mehldau Trio-nak hívnak. Nemrég jött ki az új lemezük, amelyet a Village Vanguardban adott koncerteken (négy darab) rögzítettek. Mielőtt elfelejtem: Larry Grenadier játszik bőgőn, Jeff Ballard dobol, a lemez címe pedig meglepő módon Live lett. Saját szerzemények mellett terítékre kerül itt klasszikus John Coltrane-től (Countdown), egykori popsiker a ritka ellenszenves, de jó zenész Gallagher testvérektől (Wonderwall), és - mint egykori rockernek nekem különösen kedves - a Soundgarden Black Hole Sun-jának mintegy huszonhárom és fél perces interpretációja, ami számomra felért egy nagy erejű, váratlan söprőrúgással. Kész, rám kellett számolni. Zenét elmesélni elég nehéz, ezért nem is tennék rá kísérletet, de erősen javallom mindenkinek ezt a fasza lemezt.