(Ha rendszeres nézője vagy a Házibuli Attilával című zenés műsornak és/vagy Fási Zsülike szerinted színpadra született, akkor ez az írás nem neked szól. Én szóltam.)
Amikor már kurvára eleged van ebből a tragikomikus országból, de valamiért mégsem akarsz elhúzni innen értelmesebb helyekre, akkor átmeneti óvóhelynek mindig ott van a zene. Fejedre pattintod a fejhallgatót, és egy időre kiiktatod magad. Zene alatt nyilván mindenki mást ért, én leginkább a jazzt. Sokféle zenét meghallgatok és szeretek, hiszen ételt sem csak egyfélét fogyasztok (jó, egyszer több, mint egy éven keresztül babgulyást ebédeltem, de ez egy hosszabb történet), viszont ha biztosra akarok menni, akkor csakis a jazz jöhet szóba. Egyszer majd leírom, hogy milyen úton jutottam e csoda közelébe, nem mintha bárkit is érdekelne, de végül is ez az én blogom, tehát arról írok, amiről csak akarok. Szóval, ha már unod a könnyen kiismerhető és kiszámítható zenéket, és valami olyan muzsikára vágysz, amely tele van élettel, nem rágja a szádba, hogy éppen mikor, mit kell gondolnod, viszont a sokadik hallgatás után is tud újat nyújtani, akkor bátran próbálj rá. Mit veszíthetsz? Ha hajlandó vagy egy kis időt áldozni arra, hogy megismerj néhány előadót, vagy akár csak néhány számot, hamar kiderül, hogy szerelembe esel, vagy azt mondod, ennek semmi értelme. Érdemes több stílust és/vagy korszakot megismerni, mert nem tudhatod, hogy melyik taglóz le. Már ha. A verza, refrén, verza, refrén, gitárszóló, refrén után talán kicsit több idő kellhet a befogadáshoz, de hidd el, megéri, mert ha egyszer megfog, akkor nagyon sokáig nem ereszt.
Nem vagyok szakértő, így nem tudhatom, hogy mivel kéne kezdeni. Kóstolgass! Azért a régi nagyokat mindenképpen ajánlott meghallgatni, már csak azért is, mert igen érdekes végigkövetni, hogy melyik stílus hogyan alakult ki, majd át, ki mit rakott hozzá a már meglévőkhöz. (Charlie Parker, Miles Davis, John Coltrane stb. például). Könyvtár, internet (de csak hallgasd, mert nem szabad ám letöltögetni mindenféle jogvédett tartalmakat.
Ha az elméleti része is érdekel, ficcenj a ide, aztán csak győzd füllel.
Persze úgysem fogom kibírni, hogy ne ajánljam az egyik jelenlegi kedvencemet, Brad Mehldaut. Az ember zongorista, kedvenc felállása a trió, amelyet - roppant érdekes - Brad Mehldau Trio-nak hívnak. Nemrég jött ki az új lemezük, amelyet a Village Vanguardban adott koncerteken (négy darab) rögzítettek. 
Mielőtt elfelejtem: Larry Grenadier játszik bőgőn, Jeff Ballard dobol, a lemez címe pedig meglepő módon Live lett. Saját szerzemények mellett terítékre kerül itt klasszikus John Coltrane-től (Countdown), egykori popsiker a ritka ellenszenves, de jó zenész Gallagher testvérektől (Wonderwall), és - mint egykori rockernek nekem különösen kedves - a Soundgarden Black Hole Sun-jának mintegy huszonhárom és fél perces interpretációja, ami számomra felért egy nagy erejű, váratlan söprőrúgással. Kész, rám kellett számolni. Zenét elmesélni elég nehéz, ezért nem is tennék rá kísérletet, de erősen javallom mindenkinek ezt a fasza lemezt.
