Jó néhány éve történt.
Egy átivott átmulatott éjszaka után, már világosban hazafelé indultam. Nem végeztem ki magam, de nem voltam már szomjas. Viszont megéheztem. Gondoltam egy jó zsíros lángos jót tenne megviselt szervezetemnek, meg ugye az majd felszívja azt a fránya alkoholt, amit még nem sikerült addig lebontanom. Mozgásom kiegyensúlyozottnak volt mondható, néha egy-egy apró sasszé becsúszott, de azt akkor simán ráfogtam volna a szar járdákra, amit a rohadt önkormányzat nem képes megjavíttatni. (Ezek ellopták ezt is.)
Útba ejtettem a helybeli piacot, ami szombat és nyár lévén már ebben a korai időpontban tele volt korán kelő emberekkel. A lángososnál beálltam a sor végére és türelmesen vártam. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó is lesz hamarosan, amikor már a kezemben tarthatom az áhított lángost. Az volt a terv, hogy alapnak egy kevés sót hintek egy simára, majd egy-két réteg fokhagymás olajjal megteremtem azt az egyszerű, mégis harmonikus ízvilágot, amelyre ízlelőbimbóimat gondolatban már előkészítettem, végül pedig egy másik simát ráborítok. Lassan haladt a sor, én mégis nyugodt voltam, hiszen a lángos ugye nem fogyhat el ebben a korai időpontban, az idő szép, nemsoká jóllakva, de mégsem tele gyomorral térhetek megérdemelt pihenőmre. Időnként enyhe szédülés tréfált meg, egy alkalommal csak egy gyors és határozott oldallépés mentett meg attól, hogy kiessek a sorból. Hátulról hallottam valami sutyorgást, hogy be van rúgva, de biztos voltam benne, hogy nem rólam beszélnek. Közben azért araszoltam is, a sor, ha csak apránkét is, de haladt. Minden lépéssel közelebb kerültem az annyira vágyott táplálékhoz, amelynek illatát egyre intenzívebben érzékeltem. Próbáltam mélyeket lélegezni aztán egyszer csak ott álltam a kis ablak előtt, kérdőn nézett rám a lángosszagú néni, én meg mondtam is rögvest, hogy két sima lesz, csókolom. A két lángos ott hevert előttem egy papíron, mielőtt annyit mondtam volna, hogy fapapucs. Fizettem, majd odaléptem az asztalhoz, amelyen só, valamint a már említett fokhagymás olaj volt található. Semmi probléma nem lett volna, ha a lila hajú nő nem ugat be. Sózás után kentem a fokhagymás masszát, mi tagadás, nem sajnáltam magamtól. Ezt a műveletet, a különböző, a lángossütödéhez tartozó objektumok elhelyezkedése révén, mintegy tizenöt-húsz ember nézte végig, ők még sorban álltak. Már éppen végeztem, amikor egy halványlila hajú, éltes asszonyság kiszólt (vagy be?) a sorból, miszerint másnak is kéne hagyni. Az a típus volt, aki már jócskán hatvan fölött jár, de reményei szerint a rengeteg sminknek és ékszernek köszönhetően, csak ötvennek néz ki, valójában azonban ezzel csak ront a helyzeten. Komolyan mondom, nagyon bántó volt. Nem voltam felkészülve egy ilyen alattomos és indokolatlan támadásra. Utólag már úgy gondolom, hogy az ittasokra annyira jellemző túlzott öntudat és hiperérzékenység is munkálkodhatott bennem, de akkor és ott nem voltam ennyire józan és bölcs. Ráemeltem véreres tekintetem, rövid ideig próbáltam a nőre fókuszálni, de mivel az istennek sem akart sikerülni, az egész sorhoz intéztem mondandómat. Nem volt egy emlékezetes szónoklat, mivel egy hosszú és lassú pislogás közben csak annyit tudtam kérdezni csalódottan: igen? (A valóságban ez inkább iiiiigen-nek hangozhatott, amelyben talán már benne volt az aránytalan törlesztés szándéka is.) Úgy éreztem, hogy sértettségemet szavakkal nem tudom kellőképpen árnyalni, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve az asztalra vágtam a kezemben lévő, olajtól csöpögő, nyeles madártollat, felkaptam az előttem álló üveget, és néhány kortyra kiittam azt a kb. két deci tömény, fokhagymás olajat, ami az üvegben volt. A produkciót várakozásomnak megfelelően döbbent csend követte. Volt, aki szemében mély megvetést láttam, volt akiében undort, másokéban némi elismerést. Én fogtam a két lángost és emelt fővel távoztam. Ha a történet ezen a ponton véget érne, talán nem érezném úgy, hogy vesztesként hagytam el a helyszínt. Azonban tíz-tizenöt méter megtétele után a leküldött anyag fordult egyet a gyomromban, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi is történik, elegáns ívű, vastag sugárban okádni kezdtem. Persze hátra sem néztem, próbáltam olyan arcot vágni menet közben, mint akinek semmi köze ahhoz a gusztustalan tócsához, amit annyian kerülgetnek. Szerencsére senkit nem hánytam le, így legalább nem kellett még street fight-ban is leégetnem magam. A két simával végül is a kóbor ebek laktak jól, velem ellentétben őket nem zavarta a kajára freccsent püré.
A kínos történet utóéletéhez tartozik, hogy még hónapokkal később is halottam különböző változatokat, ki-ki fantáziája, vérmérséklete, és gyomra erőssége szerint tett hozzá vagy vett el belőle. Volt, aki szerint az a paraszt (én) lehányt valakit, általában idős, jóravaló nénit vagy mit sem sejtő, ártatlan kisgyermeket, de olyan verziót is hallottam, amely szerint a botrányos hányást követően alaposan helybenhagyták az illetőt, amit persze meg is érdemelt. A lila hajú nőt azóta egyszer láttam, és bár egymásra néztünk, a felismerés legapróbb jelét sem mutatta.
Jövőbe mutató tanulságot nem tudok levonni az esetből, ha csak azt nem, hogy a fokhagymás olajat használjuk mértékkel és főleg rendeltetésének megfelelően.
