Azt hiszem, hogy két maratonnal és néhány rövidebb-hosszabb versennyel a háta mögött az ember már menthetetlen. Hiába adódnak szünetek a futóéletében sérülés vagy egyéb okok miatt, mindig tudja, hogy ez csak átmeneti állapot s előbb-utóbb visszatér minden a rendes kerékvágásba és tovább koptathatja a futócipők sorát. 

Néhány évvel ezelőtt bő két évet töltöttem az Egyesült Államokban. A futás egy rövid időre háttérbe szorult, de hamar visszatért a lelkesedésem, mivel volt szerencsém háromszor is közelről látni a New York City Marathon-t. A hangulat döbbenetes, mint ahogy a futást övező kultusz is az. Gyakran volt olyan érzésem, mintha az amerikai társadalom nagy része polarizálódott volna, mivel egyik oldalon voltak a tepedékek, akik szó szerint alig fértek be a baszom nagy autójukba, velük szemben meg a fitnesz-fasiszták, akiknél a sport és az egészséges életmód már-már vallásként funkcionált.

Néhány hónap edzés után azt gondoltam, hogy mi sem tehetné emlékezetessé az ottlétemet, mint egy ott lefutott maraton. Itthon futottam kétszer a Kaiser's-Plus Maratonon, így tudtam mekkora élmény. Az internetes oldalak hosszas böngészése után az október végi Cape Cod Marathon-ra esett a választásom. Rövidesen beneveztem és persze a versenyhez igazítottam az edzéseimet. A felkészülés elég jól sikerült, többé-kevésbé megcsináltam a tervezett adagokat.

Cape Cod egy félsziget az USA keleti partján Massachusetts államban, Bostontól mintegy 70 mérföldre délre. Van itt elhagyott partszakasz, kis halászfalu, világtól elzárt magánpalota. Régen errefelé élt egy darabig egyik kedvenc íróm Kurt Vonnegut is. Az általam addig sosem látott őszi színekben pompázó félsziget ideális hely egy maratonhoz. A Runner's World szerint a Cape Cod Marathon egyike amerika tíz leglátványosabb maratonjának. Bourne Village-ben laktunk, köszönet Alice Santoronak a "vakáció a vidéki nagymamánál" hangulatért.

A verseny Falmouth-ból indul, majd néhány település érintése után ugyanide tér vissza. A versenyt megelőző napon átmozgattam a környéken, majd a rajtszám átvétele után megnéztük az expo-t, ami nem volt túl nagy, mégis minden kapható volt, amire egy futónak szüksége lehet.  Este még ettünk egy nagy pizzát, aztán jöhetett a szokásos verseny előtti nyugtalan alvás.

A verseny reggelén csípős, szeles hideg volt, amin a napsütés próbált enyhíteni, nem sok sikerrel. A versenyt 1978 óta rendezik meg a pályacsúcsot Randy Thomas tartja 1986 óta 2:17:35.tel. Ezen a napon 1261 egyéni induló és 150 csapat vágott neki a nagy kalandnak. Ágyúlövésre indult a mezőny a város főteréről, köztük én - tudomásom szerint - egyedüli magyarként. A csajom és egy másik magyar lány biztatott végig a verseny során, mivel kocsival folyamatosan a mezőny elé tudtak kerülni. A táv első felén nem volt semmi problémám, beszélgettem néhány futóval, néztem a tájat, sikerült a tervezett öt perces kilométereket futnom, kellemesen telt az idő. 21 km után azonban egyik domb követte a másikat és ez sokat rontott az állapotomon. Azt olvastam, hogy a pálya "flat" vagyis sima. Hát, én sík vidékről származom, más fogalmaim vannak arról, hogy "flat". Sebaj gyűrtük a dombokat szép sorban, volt köztük szigorú, barátságos, aljas, durva, semmilyen. Igen sokat dobott a hangulatomon, hogy a harmincadik kilométer táján kicsiny, de annál lelkesebb és magyar(!) szurkolótábor várt. Mint kiderült, munkatársaim (akik egész nyáron fejcsóválva figyelték a felkészülésemet a kánikulában, röviden: simán hülyének néztek) kocsiba ültek hajnalban és hat órát utaztak azért, hogy megnézzenek. Azért az még hozzátartozik, hogy egyikük sem volt az a kimondott sportember, amikor először vetődött fel, hogy miért is szaladgálok annyit a rohadt melegben, és még fizetni is fogok azért, hogy olyan kurva sokat futhassak a versenyen, amit nagy eséllyel nem én fogok megnyerni, hát, elég zavartan mosolyogtak. Mintha a poént várták volna a végén, s amikor az nem hangzott el, egyikük csak feltette azt a kérdést, amit szerintem mindannyian szerettek volna: de akkor mi a fasznak? Itt egy hosszabb monológ következett hagyományról, küzdelemről, kitartásról, éreztem, hogy nagyon meggyőző vagyok, azon sem csodálkoztam volna, ha valamelyikük annyira fellelkesedik, hogy rögtön edzésbe kezd. Nos, nem egészen a várt hatást váltotta ki remekbe szabott szónoklatom, mert a végén közelebb hajolt hozzám az előbbi kérdező és szemeimet vizsgálva azt mondta halkan, hogy „bazdmeg, te beszívtál”. Szóval ezek a kiváló arcok most ott futottak mellettem és megható volt, hogy milyen lelkesen biztattak.

36 és 40 között nagyon szenvedtem. Egy világítótorony mellett futottunk el az Atlanti-óceán partján, de ez akkor már nem nagyon tudott magával ragadni. 

38-nál érdekes élményben volt részem. Sétáltam egy keveset, közben csukott szemmel próbáltam tisztázni magammal, hogy miért is vagyok ott. Valaki megkérdezte, hogy kérek-e vizet, s amikor felnéztem Elvis Presley nyújtott felém egy poharat. Egy pillanatig azt hittem nagy a baj,nyilván hallucinálok, gyorsan orvost, vigyenek, gyógyítsanak, de hamar kiderült, hogy egy jelmezes úr próbál segíteni. Felemás érzéssel fogadtam el az innivalót. A hátralévő néhány km viszonylag hamar eltelt (így utólag), a barátnőm is futott velem egy ideig, a maroknyi magyar a célig kísért. A vége 3:36:06 lett. Szerettem volna 3:30-on belül futni, de így is vagy 20 percet javítottam az addigi legjobb időmön, úgyhogy nem voltam csalódott, óriási élmény volt. A verseny másnapján megnéztük Provincetown-t, Cape Cod talán leghíresebb városát, ahol többek között a kb. 80 m magas Pilgrim Monument is található és lépcső vezet a tetejére. Naná, hogy meg kellett másznunk. Utólag sem tudom eldönteni, hogy felfelé vagy lefelé volt-e fájdalmasabb a lépcsőzés, nem kívánom senkinek. A látványt annál inkább.