Egy legendás trió legendás koncertje(i). Bill Evans-zongora, Scott Lafaro-bőgő és Paul Motian-dob. Íme, a legények:
A helyszín New York City, közelebbről a Village Vanguard, az időpont 1961. június 25. Az e napon rögzített két koncertből már készült két zseniális album, a Sunday at the Village Vanguard és a Waltz for Debby, mindkettőt 1961-ben adták ki. A két koncert esszenciája hallható e két lemezen, de az igazi csemege az igazi jazzbuziknak ez a három album, amelyeken a teljes anyag hallható, egészen pontosan a délutáni és az esti koncert. Érdemes minőségi cuccon vagy fejhallgatón hallgatni, mert nagyon átjön az "élő zene varázsa", hogy egy ilyen agyonhasznált közhellyel éljek. Pont úgy, ahogy kell, poharak csörrennek össze, beszélgetés hallatszik a nézőtérről, halljuk a zenészek rövid beszélgetéseit, szinte ott vagyunk (dehogy vagyunk ott). Nem véletlenül emlegetik úgy ezt a triót, mint a valaha volt egyik legjobbat, egyszerűen csodálatos az egymásra figyelés, a közös JÁTÉK. A trióban Scott LaFaro a legfiatalabb, a felvétel idején mindössze 25 éves, sokak szerint a legtöbbre hivatott hármuk közül. New Jersey-ből származik, azon belül Newark-ból. Először klarinéton és tenor szaxofonon tanult, később váltott bőgőre. Mondjuk, szólói nem is hétköznapiak ma sem, hát még akkor. Sajnos, sosem tudjuk meg mire vitte volna, mert 11 nappal a felvétel után életét vesztette, miután autójával felcsavarodott egy fára. Kár érte.
Mindhárom zenész kiemelkedőt nyújt a Bill Evans Trio első (és mint utólag kiderült, egyetlen) élő felvételén. Bill Evans igazán kreatív periódusában volt, mondjuk a magam részéről akkor is nagy tisztelője lennék, ha csak a Blue In Green-t írta volna meg, de ugye mennyi mindent még. A Kind Of Blue szerintem nem kis részeben miatta lett olyan, amilyen. Az meg már csak bulvár jellegű hab a tortán, hogy az egyetemi foci csapattal (Southeastern Louisiana University, akkor még college) bajnokságot nyert 1949-ben, mint quarterback. Oké, igaz, hogy csak egy iskolán belüli bajnokságon, de hát ki a franc képzelné erről az érzékeny fasziról, hogy valaha irányító volt! El nem tudom képzelni egy keményebb sack után.
Azóta persze Bill Evans Fest is van ott minden évben, gyanús, hogy inkább a zenei teljesítménye okán. Paul Motian finoman seprűz a háttérben, aztán jön a sok-sok cin, ej, de kibaszott csuda jó kis csapat volt ez. Hármuk közül már csak ő él, viszont még aktív. Sokan vannak, akik szerint ez a valaha készült legjobb jazz koncertfelvétel. Olyan is akad, aki nem volt gátlásos a jelzőket illetően és nem egyszerűen zenei, hanem kulturális mesterműnek tartja e kiváló darabot.
Ahogyan egy Scott LaFaro szerzeménnyel indult az első, délutáni koncert (a Gloria's Step első verziója most hallható először, mivel egy hárommásodperces áramkimaradás miatt eddig nem került lemezre, de LaFaro szólója mindent feledtet) és az ő műve zárja a napot, mindjárt kétszer egymás után (Jade Visions take 1 és 2). Ami számomra igazán érdekes, hogy a zenészek, a hangmérnök, mindenki egyetért abban, hogy nem készültek különleges fellépésre, egy hétköznapi koncert volt, ahol, mint utólag halljuk, minden összejött. Nehéz lenne választani, nem is kell, nincs kedvenc, összhang van, tökéletes pillanatok vannak, rácsodálkozás van, varázslatos utazás van, megnyugvás van, csoda van.
A felvétel legvégén még szólnak Evans-nek, hogy "maradt még egy kevés szalag...játssz valami mást...30 másodperc körül". És Bill belemegy a játékba, klimpíroz egy rövidet, ami olyan, mintha egy némafilm kísérőzenéje volna. Nagy siker, nevetés......hogy volt, hogy volt!
