Akinek az öreg Sco neve nem mond semmit, az inkább szaladjon még egy kört.
Az egyik legnagyobb jazz gitárosról van szó, aki természetesen játszott már a legnagyobbak (Miles Davis, Charles Mingus, Tony Williams, Billy Cobham, Jaco Pastorius, Herbie Hancock stb.) mellett is. Persze a két másik nagy pengető Pat Metheny és Bill Frisell sem maradhatottt ki. Felvételei igen változatosak, stílusát nehéz máséval összetéveszteni és ez még akkor is igaz, ha ez baromi nagy közhely. Kedvenc gitárján (Ibanez AS-200) bármit megcsinál és ez nem túlzás. Egy ideje már rangot jelent az öreggel játszani, neve megkerülhetetlen a jazz világában.1996-ban járunk, a Medeski Martin & Wood nevű formáció már öt éve működik. A hangzás ellenére nem egy ügyvédi irodát takar e három név, hanem napjaink talán legeredetibb jazz zenekarát. Groove-királyok, na. Nos, nem is kívánhatnánk magunknak szebb ajándékot, mint azt, hogy ez a négy faszi ugyan dobjon már össze egy lemezt. Megtették. (Aztán 2006-ban megint.) Az 1997-ben megjelent A Go Go című album, bár John Scofield neve alatt jött ki, nagyon kiegyensúlyozott munka, nincs kiszolgálva a névadó, abszolút egyenrangú partner a hosszú nevű zenekar. Ezen az albumon minden felvételt John Scofield jegyez, nem úgy a 2006-os Out Louder, ami teljes mértékben közös produkció.
A cím régi híres klubokra utal, mint a Whisky A GO GO vagy a Cafe A GO GO. Az egész albumra jellemző a remek groove, egy kis funky, itt-ott egy kis elszállás, de végig kontrollálva. A legtöbb témát akár fütyülni is lehet, de az sem fog csalódni aki zenei finomságokra vágyik.
A számok között van igazi funky (Chank, Like It Or Not), sejtelmes lassú (Kubrick), feszült hangulatú beindulás (Hottentot), már-már blues-os hangulatú, furcsa orgonahangokkal megtámogatott (Deadzy), és egy-két slágergyanús szerzemény is (A Go Go, Green Tea, Chicken Dog).
Csak az alapot el tudnám hallgatni egy jó ideig, jár a láb,bólogat a fej, nagyon élvezhető. Chris Wood bőgőn és basszusgitáron egyaránt osztályon felülit nyújt, Billy Martin dobon meg akár egy atomóra. Nagyon erős páros, talán a legjobb, akiket valaha hallottam. Az alap mindig rendben, ha meg úgy hozza az élet, bármelyikük odatesz egy olyan szólót, hogy kettéáll a fülünk. A betonbiztos alapra John Medeski szinte bármit rápakolhat a billentyűhegyen túlról, Scofield meg úgy építkezik, néha csak néhány hangból, hogy az az érzésed, ez így tökéletes. Improvizációs készsége még mindig páratlan, pedig nyomja már egy ideje (idén lesz 58), mégis úgy tud újat, ugyanakkor csak rá jellemzőt alkotni, hogy közben nem sétál bele az önismétlés könnyű sikerrel kecsegtető csapdájába. Medeski méltó társa az öregnek és nem a fegyverhordozó szerepében, hanem vállt vállnak vetve, az első sorban, és ez így jó.
Amikor először végighallgattam a lemezt csak annyit tudtam mondani, hogy húbazdmeg a betyárját. Akárhogy is, biztosak lehetünk abban, hogy tartalmasan töltjük következő cirka 64 percet, amennyiben ezt az albumot választjuk.
Röviden összegezve: négy piszok jó zenész élvezkedik a hangszerein egy bő órán keresztül. 
