Maratont futni kemény dolog. Felkészülni rá még durvább. Gyengébbek kedvéért, ez az a 42195 m-es futóverseny, ahol az indulók nagy része önmagával illetve a stopperrel versenyez. Ez az a verseny, ahol gyakran a 1534. helyezett jobban örül az eredményének, mint a második vagy a harmadik. Mindenféle figura előfordul egy maratonon, 18 éven felül minden korosztály, súlycsoport, alkat képviselteti magát. Vannak profik, az indulók számát tekintve kevesen, vannak, akik életük első maratonjára készülnek és vannak, akik már óriási tapasztalattal rendelkeznek úgy a futás, mint a maraton terén. Vannak itt fiatalok, akik véresen komolyan vesznek mindent, legfőképp magukat és szerencsére vannak lélekben fiatalok, akik papíron ugyan 50-60-70 évesek, mégis olyan irigylésreméltó életvidámság árad belőlük, mintha az életük döntő hányada nem permanens szopásból állt volna.

  Ha valakit a maratoni futás történeti háttere is érdekel, akkor katt ide.

  Miért akartam maratont futni? Oly sok nagy elhatározáshoz hasonlóan ez is kocsmában született még '92 körül, de minthogy a hasonló nekibuzdulások jelentős hányada másnap már a realitástól messze elrugaszkodott, kapatos hőzöngésnek tűnik, én is megállapítottam, hogy ez baromság. Ám, mivel már akkor sem szívesen csináltam segget a számból (például nem lettem radikális liberálisból konzervatív keresztény, muhaha) hát elkezdtem futni. Kilencéves korom óta rendszeresen sportolok, nem okozott hatalmas sokkot a rendszeres edzés, viszont sosem gondoltam volna, hogy a futás ennyire élvezhető. Óvatos ötösökkel, hatosokkal kezdtem, de ez hamar felment "heti négy, hétköznap nyolc-tizenkettő, hétvégén tizenöt-húsz"-ra. Ráadásul hétvégén úgynevezett falkaedzést tartottunk, ami egyrészt segített, hiszen társaságban könnyebben eltelik az a húsz kilométer, másrészt meg néha kishíján beledöglöttem, mert a röhögés miatt akár tizenöt km-en keresztül is szúrt az oldalam. '97-ben fajult odáig a dolog, hogy beneveztem az azévi maratonra. Ez azért adott egy lökést, persze már edzésterv szerint készültem, nehézséget csak az okozott, hogy mivel akkoriban még fiatal voltam és bohém, néha nehezen tudtam összeegyeztetni a rendszeres futást a kicsapongó életmóddal. Néha bizony előfordult, hogy kokakóla-mámorban érkeztem haza valamikor hajnalban, s röpke két óra múlva már rángatott valaki, akivel megbeszéltem a közös futást. A rendszeres edzéseknek köszönhetően állóképességem érezhetően javult, az a táv, ami fél éve még komoly kihívásnak számított, simán a "laza hétvégi" kategóriába került. Sajnos az akaraterőm arra már nem volt elég, hogy az addigi életvitelemmel teljes mértékben szakítsak, így elkerülhetetlen volt néhány borzalmas, hányással tarkított edzés. Sokkal fontosabb, hogy az edzésterv 75-80%-át elvégeztem, majdnem az összes hosszú futást is. Közeledett az október ötödike, néha vártam, néha meg nagyon ijesztő volt, mert az addigi leghosszabb futásom, 32 km után nehezen tudtam elképzelni, hogy erre még ráteszek egy tízest. Rutinosabb futó barátom, Vozi próbált nyugtatni, azt mondta, hogy élesben teljesen más lesz, más a hangulat, szinte észre sem veszem és már ott leszek harmincnál, csak arra vigyázzak, nehogy rohanjak az elején, mint majd a "sok birka". Néha ugyan hangot adott aggodalmának, miszerint nem ártana kevesebb fiesta, több pihenés, de nem ítélkezett, azt mondta, úgyis meglátom magam is, ha túlélem. A maratont megelőző hetekben olyan visszafogott és sportszerű életet éltem, mint aki mindig ezt csinálta. Sok pihenés, kevés cigi, minimális alkohol, sőt,még a kajára is figyeltem, amit azért már enyhe túlzásnak éreztem. Vozi barátom a lelkemre kötötte, hogy a versenyt megelőző napon ne menjek sehova mivel tudta, hogy könnyen magával ragad a hangulat, ha megfelelő társaságra akadok. Gondoltam, abból nem lehet baj, ha leugrom a közeli non-stop-ba tejért. Nem sejtettem, hogy a kísértés néhány rég nem látott cimbora képében fog megjelenni, akikkel hamar dűlőre jutottunk abban a kérdésben, hogy melyik egységben iszunk egy (szigorúan egy!) áldomást a másnapi próbatételre. Olyan naiv voltam, mint az a ministráns fiú, akit először kér meg a lelkész, hogy mise után segítsen rendet tenni a hátsó raktárban. A tervezett egy áldomásból persze sok lett, remek volt a hangulat és nekem bizony eszembe sem jutott, hogy pihenni térjek. Hanem aztán egyszer csak világosodni kezdett, egy kocsma előtt álltam, velem szemben egy ismerős meg három vadidegen, , mindenki erősen tántorgott, én meg sorban mutogattam rájuk és hajtogattam, hogy érted fogok futni, meg érted, ők meg elismerően bólogattak és feltétlen tiszteletükről biztosítottak, meg mondták, hogy óriási hős vagy, tesó. A hajnali friss levegőtől kicsit tisztult a fejem, eszembe jutott, hogy még be sem pakoltam, és egyébként meg mindjárt indulnom kell. A legkézenfekvőbb gondolatot, miszerint hagyom a francba az egészet, hamar elhessegettem, mivel épp az elmúlt néhány órában hirdettem ki a fél városnak, hogy mire készülök. Mekkora barom vagyok, gondoltam, de erre most nem volt idő, pakolni, indulni kell. Vozival a megbeszéltek szerint pályaudvaron találkoztunk. Hamar megtaláltam egy Nemzeti Sport mögött. Na, itt vagyok, mondtam. Kinézett az újság mögül, és csak annyit mondott, meg fogsz dögleni. Jól esett a biztatás. A vonaton próbáltam aludni, nem sok sikerrel, inkább elcsíptem a mozgóbüfést egy meleg sörre, aztán zaklatott álomba merültem.

  Útban a versenyközpont felé csupa vidám, energikus embert láttam, valaki mikrofonnal lépett elém, valamit kérdezett, de én csak ráztam a fejem. Öltözködés után sétálgattam a sok kocogó, melegítő futó között. Lehet, hogy nem ártott volna melegíteni, de úgy éreztem, minden csepp energiámra szükségem lesz. A rajt előtt, körülöttem, mosolygó emberek, én a korlátra támasztottam a homlokom és lopva próbáltam aludni pár percet. Egyszer csak lőttek, a tömeg megindult és elkezdődött. Eleinte olyan sűrűn voltunk, hogy csak toporogni lehetett, majd nemsokára akár futhatott is, akinek volt kedve (nekem nem). Nem tudom, hányan érezték azt a masszív alkoholszagot, ami körülöttem lengedezett, én nagyon. Próbáltam nem magammal foglalkozni, úgy döntöttem, megyek, amíg tudok, aztán majd meglátjuk. A frissítőállomásokon ettem-ittam, néztem a többi futót. Lassan kirúgtam magam, volt időm elmélkedni azon, hogy mit csinálnék másképp, ha lenne legközelebb. Később úgy döntök, nem lesz. Soha. 30-ig elég simán elmentem, utána adódtak nehézségek. Felélénkült a szél, persze szembe fújt, nagyon hiányzott. 36-nál bele-belesétálok, mindenem fáj, egy porcikám sem kívánja a mozgást. Legszívesebben ott helyben lefeküdnék és csak aludnék. Csak egy hatos, biztatom magam, de nem igazán vidít fel. 39, újabb séta. Ahogy itt poroszkálok, ennek az életben nem lesz vége. Úgy érzem, mindjárt elgázol a mezőny végén araszoló busz. Nem tudom honnan van még erőm, de futni kezdek, legalább hamarabb véget ér ez a rémálom. 40-es tábla. Még két kibaszott kilométer. Már hallom a szpíkert, aztán egyszer csak meglátom a célkaput. Nem hittem volna, de megható érzés. Megcsináltam. Három óra ötvenöt perc és kettő másodperc. És még élek. A befutócsomagban csoki, üdítő, sör. Az üdítőmet gyorsan elcserélem egy sörre, aztán csak ücsörgök a fűben. Mindenfelé rohadt fáradt, de boldog emberek. Igazán nem jellemző rám, de megérint egyfajta közösségi érzés. Egymásra néz két idegen ember és szavak nélkül is pontosan tudják, hogy a másik mit élt át az elmúlt három-négy-öt órában. Valaki megkérdezi, hogy mikor futom a következőt, én azt mondom, várjunk még azzal. Vozival megtaláljuk egymást, ő már olyan régen befutott, hogy gondolom azóta megvolt a Halászbástya meg az állatkert is.

  A maratoni táv lefutásának ezt a módját senkinek sem ajánlom. Egy orvos ismerősöm szerint szerencsém volt, ő azon sem csodálkozott volna, ha a végén Philipidésszel ellentétben még arra sem marad erőm, hogy kimondjam a végeredményt és már verseny közben ledobom a láncot.

  Bohém, féktelen énem sok csatát nyert, de a hosszú háború győztese végül a józan ész lett. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a tény, hogy napjaimat nem a pultnak dőlve, potya piára várva töltöm, hanem kiegyensúlyozott életet élek egy remek kis család tagjaként. A rendszeres sport azóta is fontos része az életemnek, de már nem vadbarom módjára. Az első maratont követte még kettő, valamint számtalan rövidebb verseny, mostanában meg rákaptam a triatlonra. Na, erre se fogadtak volna sokan...én sem.