Amikor pár évvel ezelőtt először találkoztam az ügyvédi irodára emlékeztető nevű trióval, nem sokat mondott a nevük, azonban időről-időre felbukkantak a látóteremben. Ilyeneket írtak róluk, hogy napjaink egyik legeredetibb jazz formációja, a groove királyai, igen innovatív társaság és hasonlók. Nem állítanám, hogy feltüzelt a dolog, megjegyeztem magamnak, mondván, majd alkalomadtán, de aztán hamarosan lehetőségem nyílt belehallgatni a 2001-es japán turné felvételeibe. Hát, nem volt szerelem első hallásra, viszont a csapnivaló formátum és minőség (mp3) ellenére is volt valami a zenéjükben, ami felkeltette a figyelmemet. A japók persze nagyon lelkesek voltak, kiabáltak, tomboltak, ahogy kell, a zenében meg talán a felszabadult kreativitás és a szabadság volt az, ami először megfogott, illetve ahogyan ezeket megélték. Szellemes párbeszédek, egészen újszerű, néhol már-már bizarr hangok és hangzások, meglepő és üdítő zenei megoldások. A magas szintű hangszeres tudást ekkor még nem értékeltem kellően, úgy gondoltam, hogy ez alap, hiszen mégsem egy hobbizenekarról beszélünk. Később, miután jobban megismertem a munkásságukat, kénytelen voltam felülbírálni korábbi álláspontomat, mert amiket ez a három faszi játszik a hangszerein, az nem mindennapi.
Ahogy az már a rajongások kezdeti szakaszában lenni szokott, szép sorban beszereztem az összes albumukat a '91-es Notes From The Underground-tól kezdve, és végighallgattam, hogy mivel töltötték az elmúlt éveket ezek a derék férfiak. Nem csalódtam. Olyan elementáris, változatos, szabad és kreatív zenét ismertem meg, amihez foghatóval nem nagyon találkoztam előtte. Már az első albumon is olyan bátran és felszabadultan nyúlnak a zenéhez, hogy simán magával ragadja az egyszeri hallgatót. Gyakorlatilag a zenéhez való hozzáállásomat változtatták meg, rengeteget tanultam a zenéjükből és ez nem kis dolog, mert régi zenebuziként már megvoltak a jól bejáratott szokásaim. 1991 óta létezik a zenekar, de ma, 2010-ben sincs nyoma fásultságnak, önismétlésnek, biztonsági játéknak, ellenkezőleg. John Medeski billentyűs, egy zseniális elmebeteg, Chris Wood basszus és bőgő, maga a hideg profizmus, Billy Martin dobokon és mindenféle csengő-bongó-zörgő szarokon pedig egy isten, ütőkkel a kézben. Nem szeretném ezt nagyon ragozni, egyszerűen meg kell hallgatni és csodálkozni.
John Medeski elmondja egy interjúban, hogy gyakorlatilag folyamatosan turnéznak, az igazi közegük az élő zene, valamint már a kezdetektől függetlenségre törekedtek, mivel csak így tudnak működni. Tizennyolc év után is együtt utaznak, együtt öltöznek, esznek. Ez apróságnak tűnhet, de sokat elmond az illető urakról. (Hogy ez mennyire nem természetes, mi sem jelzi jobban, mint számos zenekar, amelynek tagjai, kevesebb együtt töltött idő után, egy színpadon játszanak, holott már rég szóba se állnak egymással, vagy pl. a U2 nevű pénzgyár, amelynek négy tagja három repülőgéppel bír utazni, gondolom Bono a környezetvédelem és a világ megmentése jegyében, vagy lehet, hogy csak nem csípik a zsúfoltságot. Persze ez nem tartozik ide, csak eszembe jutott.)
Az internetnek köszönhetően belekóstolhatunk az MMW koncertek hangulatába is, mivel szorgos kezek szinte minden fellépésüket rögzítik és azokat megosztják az ebből a szempontból kevésbé szerencsés helyen élő embertársaikkal, itt. (Naprakészségről csak annyit, hogy a 2010. 02. 17-i koncert anyaga február 19-én elérhető volt.)
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy nincs gyenge lemezük. Akad köztük koncertlemez (Tonic 2000, Electric Tonic 2001), teljes improvizáció (Farmer's Reserve 1997), gyereklemez (Let's Go Everywhere 2008), John Zorn feldolgozás (Zaebos 2008), de készítettek két lemezt John Scofield-el is (A Go Go 1996, Out Louder 2006). Az Out Louder Grammy-t is kapott, de ettől függetlenül is nagyon súlyos anyag.
A csapat legutóbbi projektje a Radiolarians Series címet kapta. Hogy miért? Nos, a sugárállatkák olyan tengeri egysejtűek, amelyek sajátos módon a puha belsejük köré gyönyörű mintázatú csontvázat növesztenek. A zenekar pedig, szintén sajátos módon, megfordította a szokásos dalírás-lemezfelvétel-turné sorrendet, és a megírt dalokból a turnén hoznak ki még többet, majd csak ezt követően vonulnak stúdióba. J. Medeski szerint ez az igazán testhezálló folyamat a zenekar esetében. Az ily módon készült három albumból álló sorozat bő egy év alatt jelent meg, a mennyiség természetesen nem ment a minőség rovására.
És ha még ez sem lenne elég, 2009 decemberében kiadtak egy box set-et, The Evolutionary Set címmel, amely a három (egy-egy bónusz számot is tartalmazó) Radiolarians albumon kívül magába foglal egy 70 perces koncertlemezt (Explorarians), egy remix albumot (Remixolarians), ezen jónevű szakemberek fogalmaznak újra néhányat a sorozat számaiból. Ezenkívül van benne két vinyl lemez audiofil hangminőségben, amelyekkel J. Medeski elmondása szerint megpróbálták a hallgatókat olyan zenei élményben részesíteni, amely a legközelebb áll a stúdióbeli hangzáshoz, és ez igazán csak vinyl-en lehetséges. No, mi kellhet még? Ó, igen, egy dvd, rajta egy film, Fly In A Bottle címmel a zenekarról próba illetve turné közben, rendezte Billy Martin, meg még három klip. Hát ennyi. Öt cd, egy dvd, és két vinyl egy olyan időszakban, amikor a kutya sem vesz lemezeket. J.M. is elmondja, hogy nyilván ráfizetéses volt ez a kiadás, de ez inkább afféle ajándék a híveknek. Nem mondhatjuk, hogy az MMW leszarná a közönségét.
Nem hiszem, hogy egy rajongót ennél szebb ajándékkal meg lehetne lepni, tudom miről beszélek, mert a szerelmem jóvoltából magam is birtokba vehettem egyet. (Nem adom kölcsön.)
