Nem, nem, tévedtek felebarátaim, ha azt gondoljátok, hogy megrökönyödni, idegeskedni, ne adj' isten felháborodni készülök azon, hogy mégis milyen országban élünk. Bár kétségtelen, hogy néha elönti a szar az agyamat felmegy a pumpa, amikor azt érzem, hogy kicsiny országunk súlyos szereptévesztésben leledző vezetői újra és újra olyan ostobának néznek, mintha teszem azt nyugdíjvédelmi megbízott lennék, a stílust meg inkább hagyjuk, mert az meg messze kritikán aluli. Figyelek, rezignált mosollyal nyugtázom, hogy kurvaélet, megint a cinikus énemnek lett igaza, sőt, blazírt arccal hallgatok meg különböző véleményeket, hovatovább sztoikus ábrázattal mormogom, hogy lám-lám. 

    De nem is erről akartam ám írni, hanem arról, hogy január 2-án egy 26 km-es futással megnyitottam a 2011-es futóévemet. Gyorsan utánanéztem, s kiderült, hogy 2008 augusztusa óta nem futottam ily hosszú távot. (Nem sokkal azután kezdetét vette vesszőfutásom, némi csonthártyagyulladással megbolondítva.) Igazi urban runner voltam, a várost kettészelő csatorna partján futottam. Nem rossz pálya, csak szokatlan volt, mivel máskor húzok kifele a városból mielőbb, de most mondtam a jobbik felemnek, hogy ilyen időben és főleg délután már nem szívesen futok távol a várostól, mert ha történik velem valami, csak kb. áprilisban fognak megtalálni. Vittem magammal egy műzliszeletet és két szőlőcukrot zacskóban, amit egy híd lábánál ástam el a hóban. A táv felénél előkapartam és akár Hakapeszi Maki, úgy szedtem szét a csomagolást, csak előbb jussak némi energiához. A hidegben ugye hamar el tud szállni az erő és vele együtt a lelkesedés. Miután nagy nehezen elrágcsáltam a fagyos szeletet, újult erővel folytattam - egyébként kiegyensúlyozott - edzésemet. Talán a kor teszi, de végre tudok nyugodt, akár lassú tempóban futni (kényelmes 2:17:53 lett a vége). Ez mindig is problémát jelentett, ha jó erőben voltam, egyszerűen sajnáltam az edzést holmi lassú futásra pazarolni, s csak néhány makacs sérülés után gondolkodtam el a fokozatosság, a regenerálódás és úgy általában az ésszerűség fontosságán. Rá kellett jönnöm, hogy a keményebb edzéseknél milyen jól jön az a plusz erő, amit egy-egy nyugisabb futás alatt spóroltam meg. Addig jó, amíg tanul az ember.

    A futást egyébiránt nem a táv tette nehézzé, még csak nem is a hideg, hanem bizony a talaj. A többször széttaposott, majd újra megfagyott, valamint az alattomos hókásás felület rengeteg energiát elvett, később, már sötétben pedig határozottan izgalmas kihívás volt nem hengerbucskázni egy brutálisat. A lényeg, hogy sikerült sérülés nélkül abszolválni a tervezett távot, a végére kibaszottul kellemesen elfáradtam, szóval a foglalkozás elérte célját. 

    Mindenkinek kiváló edzéseket és sérülésmentes (max. egy-két másnaposság) évet kívánok!