Azt hiszem, hogy két maratonnal és néhány rövidebb-hosszabb versennyel a háta mögött az ember már menthetetlen. Hiába adódnak szünetek a futóéletében sérülés vagy egyéb okok miatt, mindig tudja, hogy ez csak átmeneti állapot s előbb-utóbb visszatér minden a rendes kerékvágásba és tovább koptathatja a futócipők sorát.
Néhány évvel ezelőtt bő két évet töltöttem az Egyesült Államokban. A futás egy rövid időre háttérbe szorult, de hamar visszatért a lelkesedésem, mivel volt szerencsém háromszor is közelről látni a New York City Marathon-t. A hangulat döbbenetes, mint ahogy a futást övező kultusz is az. Gyakran volt olyan érzésem, mintha az amerikai társadalom nagy része polarizálódott volna, mivel egyik oldalon voltak a tepedékek, akik szó szerint alig fértek be a baszom nagy autójukba, velük szemben meg a fitnesz-fasiszták, akiknél a sport és az egészséges életmód már-már vallásként funkcionált.
Néhány hónap edzés után azt gondoltam, hogy mi sem tehetné emlékezetessé az ottlétemet, mint egy ott lefutott maraton. Itthon futottam kétszer a Kaiser's-Plus Maratonon, így tudtam mekkora élmény. Az internetes oldalak hosszas böngészése után az október végi Cape Cod Marathon-ra esett a választásom. Rövidesen beneveztem és persze a versenyhez igazítottam az edzéseimet. A felkészülés elég jól sikerült, többé-kevésbé megcsináltam a tervezett adagokat.
Cape Cod egy félsziget az USA keleti partján Massachusetts államban, Bostontól mintegy 70 mérföldre délre. Van itt elhagyott partszakasz, kis halászfalu, világtól elzárt magánpalota. Régen errefelé élt egy darabig egyik kedvenc íróm Kurt Vonnegut is. Az általam addig sosem látott őszi színekben pompázó félsziget ideális hely egy maratonhoz. A Runner's World szerint a Cape Cod Marathon egyike amerika tíz leglátványosabb maratonjának. Bourne Village-ben laktunk, köszönet Alice Santoronak a "vakáció a vidéki nagymamánál" hangulatért.
A verseny Falmouth-ból indul, majd néhány település érintése után ugyanide tér vissza. A versenyt megelőző napon átmozgattam a környéken, majd a rajtszám átvétele után megnéztük az expo-t, ami nem volt túl nagy, mégis minden kapható volt, amire egy futónak szüksége lehet. Este még ettünk egy nagy pizzát, aztán jöhetett a szokásos verseny előtti nyugtalan alvás.
A verseny reggelén csípős, szeles hideg volt, amin a napsütés próbált enyhíteni, nem sok sikerrel. A versenyt 1978 óta rendezik meg a pályacsúcsot Randy Thomas tartja 1986 óta 2:17:35.tel. Ezen a napon 1261 egyéni induló és 150 csapat vágott neki a nagy kalandnak. Ágyúlövésre indult a mezőny a város főteréről, köztük én - tudomásom szerint - egyedüli magyarként. A csajom és egy másik magyar lány biztatott végig a verseny során, mivel kocsival folyamatosan a mezőny elé tudtak kerülni. A táv első felén nem volt semmi problémám, beszélgettem néhány futóval, néztem a tájat, sikerült a tervezett öt perces kilométereket futnom, kellemesen telt az idő.
36 és 40 között nagyon szenvedtem. Egy világítótorony mellett futottunk el az Atlanti-óceán partján, de ez akkor már nem nagyon tudott magával ragadni.
38-nál érdekes élményben volt részem. Sétáltam egy keveset, közben csukott szemmel próbáltam tisztázni magammal, hogy miért is vagyok ott. Valaki megkérdezte, hogy kérek-e vizet, s amikor felnéztem Elvis Presley nyújtott felém egy poharat. Egy pillanatig azt hittem nagy a baj,nyilván hallucinálok, gyorsan orvost, vigyenek, gyógyítsanak, de hamar kiderült, hogy egy jelmezes úr próbál segíteni. Felemás érzéssel fogadtam el az innivalót. A hátralévő néhány km viszonylag hamar eltelt (így utólag), a barátnőm is futott velem egy ideig, a maroknyi magyar a célig kísért. A vége 3:36:06 lett. Szerettem volna 3:30-on belül futni, de így is vagy 20 percet javítottam az addigi legjobb időmön, úgyhogy nem voltam csalódott, óriási élmény volt.